Tavaly augusztusban kezdtem el feljegyezni a szaladásaimat. Az első 4 hétben még pontosan sem tudtam, hogy mennyi idő alatt futom le amit lefutok, mert nemhogy stopperes futós órám nem volt, de még egy egyszerű karórám sincsen - pontosabban van 2 is, csak nem működőképesek. Így az indulás és érkezés idejét jegyeztem meg az egyik faliórám alapján. Arra viszont teljesen tisztán emlékszem, hogy minden futás után eléggé fáradt voltam, ami másnapra már egészen jól alakult, de ennek ellenére igen erősen kellett rábeszélnem magam a következőre. De mentem, mert mindenhol azt olvastam, hogy ez az állapot majd el fog múlni, csak kitartás kell és semmi más.

Hát én futottam, hol így, hol úgy. A 6 km-es távon elakadtam egy időre és ott akkor úgy tűnt, soha nem tudok majd hosszabbat futni. Aztán egyszer csak sikerült túllendülni rajta… Nagyon jó érzés volt….

Aztán jött a tél és elkezdtem lassulni…. nem értettem, hát olvastam és olvastam és megint csak oda jutottam, hogy menni kell, nincs mese és különben sem télen fogom megfutni életem legjobb időit – erre mondjuk számítottam. Elfogadtam és szaladtam…. Aztán januárban elkezdett visszatérni a korábbi tempóm…. hogy ez most annak köszönhető, hogy elkezdtem tornázni is, meg elkezdtem egy edzésterv szerint futkározni, nem tudom, de nagyon jól esett a lelkemnek és bevallom ez idő tájt, már nem kellett rábeszélni magam a futásra, ekkorra már beletartozott a napirendembe. Aztán februárban jött egy betegség, ami egybe esett a nagy hidegekkel és kimaradt 3 teljes hét…. Még a kutyaséták is minimális hosszúságúak voltak… De szépen gyógyultam és amikor már nem volt bajom, csak még pihennem kellett még, már nagyon be voltam sózva, hogy FUTNI AKAROOOOK!!!!!

És azt hiszem itt sikerült egy másik dimenzióba lépnem a futás terén… Addig futás alatt, ha nem is állandóan, de nagyon sokat nézegettem az órát, hol a pulzusomat, hol azt, hogy időben hol tartok…. vagyis frusztráltam magamat teljesen feleslegesen…. Persze ezen utólag, jót mosolygok…. A februári kényszerpihi után úgy kezdtem neki, hogy óra ugyan rajtam, de érzésre futok, leszarok mindent, mi mennyi. Majd lesz valamennyi….. a lényeg, hogy nekem legyen JÓ!

Azóta csak egy olyan futásom volt, ahol teljesen darabjaimra hullottam odafelé, majd féltávnál összekotortam magam és hazafelé már egyben maradtam….  azóta egyben vagyok….

Múlt vasárnap volt először az, hogy a 10 km feletti távnál nem volt ’falam’, ami eddig mindig féltávnál dőlt le. Addig úgy éreztem, hogy nehezen fogynak a km-ek odafelé, és visszafelé meg mintha valaki húzta volna alattam, a „szőnyeget”. Szóval a múlt vasárnap nem volt ilyen, mert odafelé is gyorsan fogytak a km-ek. Arra gyanakszom, hogy hosszú idő után először mentem nem egyedül… vagy csak szimplán feljebb lépett a lelkem egy lépcsőfokot….?

A tegnapi futásom pedig olyan nem is tudom milyen volt….. Talán a legjobb 2 szó az, hogy JÓ VOLT!

Jó adag düh volt bennem, ami biztosan fokozta a sebességemet… Amúgy meg csak mentem, meg jöttem… Éppen, hogy elindultam,  már fordultam is vissza…. A lábaim teljesen maguktól vittek, de nem is akartam befolyásolni őket…. Jó volt és élveztem! Hazaérve elhűlve néztem az órámban az adatokat és csak vigyorogtam, mint a vadalma :-D Soha ilyen hosszan, ilyen tempóval nem futottam még! Szóval NEM ÉRTEM, DE JÓ! :-D

Szaladás közben egyszer sem kerültem oxigénadósságba (amúgy sem szoktam :o) ), nem fájt a jobb lábam egyik ízülete sem, sem közben, sem azóta. Jah, és sikerült megint megfelelően felöltöznöm. Egyre jobban megy ez is :-D!