Itt köszönt be a futás az életembe ismét. Mert elkezdtem unatkozni, a rövidke séták már nem fárasztottak ki/le/el és néha-néha már depresszív gondolatok környékeztek meg. Tudtam, hogy ez így nem mehet tovább, mert vagy bekattanok vagy kezdek magammal valami értelmeset!!!! Így elkezdtem kocogni….. eleinte heti 2x. Na jó, jó sokáig (igaz ez viszonylagos) heti 2x és mindig csak annyit, hogy még haza is tudjak kocogni, de a megtett távolság elkezdett szépen lassan növekedni... Majd amikor a 3,5 km-es kis „körömet” már nagyon jólesően kocogtam le és elkezdtem játszani a gondolattal, hogy növelni kellene a távot, elkezdtem utána olvasni a mindenféle futós oldalakon, hogy ha már csinálom, legalább próbáljam meg jól csinálni és ne vágjam magam haza (elég a családba 2 rokkant nyugdíjas - a 2 kutya - nem kell egy 3. is). Találtam is nagyon sok jó és hasznos dolgot, többek között itt is, valamint elkezdtem vezetni az edzésnaplómat.

Mivel hiányzik a versenyzés és a versenyvárás izgalma, így szept. elején úgy döntöttem, hogy elindulok a SPAR Nemzk-i Maraton 3,5 km-es versenyén, életem első futóversenyén (ha valaki 20 évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy 35,5 évesen futóversenyre megyek és hetente x km-t lekocogok, körberöhögöm és azt mondom, neki, hogy rosszul van összerakva…. :-D). Igaz mostanra edzéseken már többet kocogok, de akkor, amikor neveztem, még nem gondoltam, hogy szept. végén 6 km-t fogok kocogni edzésenként :o)! Távolabbi tervekben szerepel félmaratoni versenyken részt venni és ugyan nagyon titkon és egyenlőre időpont nélkül, de asszem egy maratont is végig szetetnék majd futni. Hogy utána mi következik….?       A vízözön! :o)

A kocogós napokon egész nap azt várom, hogy mikor lesz már este, hogy mehessek és a kocogás utáni napokon pedig virul a fejem, és a környezetemben sokan nem tudják elképzelni, mitől van olyan fene jó kedvem! :o) De ez legyen az ő bajuk!

Ami nagyon jó, hogy augusztus óta közvetlenül 4 embert fertőztem meg a futás szeretetével (ők az itt talált első 5 km edzéstervet csinálják és nagyon élvezik!), közvetve további 5 ember fertőződött meg.

Azt ugyan még nem tudom, hogy ez nálam még mindig pótcselekvés-e vagy már függőség, a lényeg, hogy jól érzem magam és a környezetemnek sem megyek az agyára…. legalábbis remélem! :o)

Tulajdonképpen a futás már jó ideje része az életemnek. Kb. 2003 tájékán jöttem rá, hogy az agility pályán nem tudom tartani a tempót Csirke kutyámmal, aki egy törpe pinscher. Így elkezdtem kocogni, hogy javítsak az állóképességemen. És láss csodát, eredményes volt! :o) Igaz ekkor még nem mértem semmit, nekem elég volt az, hogy a versenypályán nem arra kellett figyelnem, hogy merre repülnek az oxigénmolekulák, hanem a kutyára és a pálya vonalvezetésére tudtam koncentrálni és a futam végén pedig nem kiáltottam oxigénsátorért! :o)

Majd kiskutya sajna 2007-ben lesérült és én nem voltam annyira lelkes, hogy nélküle folytassam. Majd a kisdobim (Ciklon, aki mára már nagydobi, de csak testileg, viselkedésileg olyan 8-10 hónapos lehet) megérkezett 2008. év elején. Vele terveztem folytatni az agility és a kocogást is, de az élet beleköpött a levesembe egy jó nagyot! Ciklonnál 23 hónapos korában (2009. novemberben) diagnosztizálták a CAH (Krónikus Aktív Hepatitisz – Chronic Active Hepatitis) nevű betegséget. Rohadt egy kórság ez (bocs a kifejezésért), hiszen a kutya májsejtjeinek elhalásához vezet, ha az ember nem tartja be a nagyon szigorú szabályokat – diéta és a doki szerint no mozgás (én azért ezen finomítottam egy kicsit, igaz eléggé gúzsba van kötve a kezem). 2010. teléig  arra ment el minden agyi kapacitásom, hogy kisakkozzam, hogy mikor miből mennyi az elég vagy sok.