Nem akartam elmenni. A gyönyörű „nyárvégi” október után olyan hirtelen tört ránk a nyirkos, ködös depressziós november, hogy a futás utáni vágyamat egy csapásra kiölte belőlem. Hiába érkeztek szebbnél szebb hírek ultrafutóinkról, ez sem tudott lelkesíteni. Valahogy annyira távolinak éreztem ezeket az emberfeletti teljesítményeket, hogy a büszkeség és az öröm mellett a futásra már nem nagyon tudtak sarkallni.

Megtaláltam egy rég elkezdett gobelinemet és inkább vágytam a kényelmes fotelban varrni, mint a sötét, csúszós városi utcákat róni munka és a háztartás után.

Kiderült, hogy Jocó nem tud eljönni velem és Ildikónak sem alkalmas ez a hétvége, így egyedül leszek. Ez sem lelkesített, hiszen nekem fontos, hogy valaki várjon a célban, vagy valakivel, aki hozzám közel áll, meg tudjam osztani az örömömet, ne adj isten bánatomat. Egyedül fogok végigmenni, egyedül leszek a célban és még a lányaimat is otthagyom megint egy napra.

Minek ez nekem? Miért kell elmenni?

Hideg is lesz, edzetlen is vagyok. Mennyivel jobb lenne itthon begubózni, csinálni egy fini csokikrémet, a csajokkal megnézni egy jó kis filmet, vagy társasozni egyet.

Mindegy, ha már neveztem, valahogy csak meglesz, versenyt csak úgy, nem mondunk le.

Végül is tavaly itt futottam a legjobbamat-bár ez most nagyon távolinak tűnt. Fogjuk föl ezt egy hosszú edzésnek, tökéletes pályán, jól szervezetten.

Szombaton sem érdekelt még, a cuccaimat is csak beszórtam valamikor a (strand)táskámba- hogy a csomagleadásnál a bakancsom és a kabátom is beleférjen  Vasárnap reggel a hideg, deres időben fagyoskodva vártuk a buszt és még mindig azon rágódtam, hogy miért nem lustálkodok a jó meleg ágyikómban, miért kell elmenni?

Viszonylag hamar Siófokra értünk, amiben nagy szerepe volt a két Molnár Zolinak, akik folyamatosan szórakoztattak bennünket, természetesen a futásról sztorizgattak, nagyon jó hangulatban. Kicsit kezdtem így a versenyre hangolódni.

Persze nagyon jó dolgunk volt, Jutkáék kiosztották a rajtcsomagokat, a versenyközpontnál szálltunk le a buszról. Ahogy körülnéztem, beindult a gépezet. Mintha a kapcsolót „ON” üzemmódba állították volna bennem. Belülről hajtott valami. Öltözni, csomagot leadni, minél előbb legyünk rajtra készek. Minden flottul ment, sehol sem kellett sokat időzni. Aztán hatott rám a hely(vagy a BSI) szelleme. Kezdtem kifelé figyelni. Rengeteg ember, idősebbek, fiatalok, lányok, fiúk, mindenki futócuccban. Sokan fagyoskodva melegítenek, dörzsölik a kezüket, izgatottan várják a rajtot. Én is egy voltam közülük, egy nagy egész része lettem. Itt mindenki ugyanazért van itt, mindenki megdolgozott azért, hogy itt lehessen. Hogy teljesíthessen, hogy megfeleljen a kihívásnak, a távnak, a kitűzött céloknak.

Kezdtem megint sportolónak, futónak érezni magam. Hiszen képesnek éreztem magam a táv teljesítésére, ha nem is akartam PB-t futni és nem is éreztem azt a mindent elsöprő energiát.

Egyszerűen azt éreztem, hogy hazaértem, ez az én közegem. Akkor már tudtam, hogy élvezni fogom én ezt egyedül is. Otthagytam Jutkát a rajtzónában és hátrébb sétáltam, hogy teljesen egyedül lehessek. Teljesen idegen legyek, figyelni tudjak másokra a sok ismerős és barát közt. Mert itt bárkire nézel mindenkinek ugyanazt látod az arcán. Izgatott, reményteljes várakozást, pozitív, kicsit aggódó mosolygást, csillogó szempárokat. Kicsit mindenki ismerős, kicsit mindenki barát.

Hallom Péter Attila inspiráló, buzdító szavait és teljes nyugalmat érzek. Semmi gond, csak futni kell, mindenki erre vár! És rajtolunk is. Együtt indul a tömeg, egyszerre lépünk, mindenki figyel a másikra és figyelünk a szurkolókra. Ők pásztáznak minket, mi őket… Rengeteg családtag, barát, ismerős, fotós. Nagykabátban, fázósan, dideregve, de lelkesen mosolyogva tapsolnak és buzdítanak. Miattunk vannak itt.

Magától mozdul a lábam, felveszem a rutinos monoton mozgást, indítom az órám, bár nem tervezem figyelni. Mindenre rácsodálkozom. Legfőképp arra, hogy minden pozitívan hat rám. A vastag avarrétegben zizegő levelek a fasor közt hozzátartoznak a siófoki verseny festői hangulatához. Hallom mögülem a tömegből a beszélgetéseket, ismerősök üdvözléseit, időket tervezgetnek, nyári élményeket mesélnek, sztorizgatnak. Jó a hangulat. Nagyjából 5km-ig tart a lelkesedésem, a feldobódottság. Aztán lassan csendesebb lesz körülöttem minden, csendesen haladunk, csak a cipők dobbanásai és a szuszogások hallatszanak. Már én is befelé figyelek. Egyszerű gondolatok, nyugalom, letisztult csend belül is. Teljesen kimosódnak belőlem az elmúlt hetek idegeskedései, gondjai, depressziós hangulatai. Nézem a hátakat, mert persze csak azt láthatok. Színes dzsekik, pulcsik, sálak. Nekem már melegem van, de azért a pólós, rövidnadrágos fiú láttán megborzongok. Fordítónál figyelem a szembejövőket. Energikusak, gyorsak, dinamikusak. Néhány üdvözlés, kiabálás, Jutkával néma pacsi, de annál beszédesebb mosoly és szemvillanás! Visszafelé is próbálok minden ismerőst üdvözölni, de nem jutnak eszembe a nevek… Fazekas Andrást lezolizom - itt most elnézést is kérek ezért tőle!

A gondolkodásom lehet, hogy kicsit túlságosan is leegyszerűsödött :)

A második kör is hasonló állapotban telik. Rövid ideig figyelek kifelé, aztán megint csak magam vagyok. Semmi problémamegoldás, semmi világmegváltó gondolat, leegyszerűsödik minden, de éppen ez a jó. Leérve a Balaton partjára próbálok a festői látványra koncentrálni és a kétoldalt sűrűn álló szurkolókból erőt meríteni, hiszen lassan már szükségem lesz rá...A füves részen már érzem, hogy fáradnak a lábak, nem esik jól ez a kis terep. De már csak 5km van vissza. Eszembe jut az első 5 kilométerem, az első Csótó köröm. Amikor elindultunk azt sem tudtam hol van a hátsó zsilip. Ki gondolta volna, hogy ilyen hosszú ez a tó, haladtunk, csak haladtunk mellette és sehogy sem akart vége lenni! (Azóta mintha kicsit összement volna :) Aztán amikor sikerült körbefutni, emlékszem milyen büszke voltam magamra! Ezeket az élményeket az ember soha nem felejti el!

Kicsit nosztalgiázva megyek tovább, csak távolról érzékelem az épületeket, szállodákat, futótársakat körülöttem. A célegyenes nagyon szívmelengető látvány, mégis mintha kicsit sajnálnám, hogy megint lassan vége egy versenynek- ami persze számomra nem verseny volt:) Ahogy beérek a célkapun elkap, az ismerős „megcsináltam” érzés és le kell hajolnom, hogy senki ne lássa, megint elérzékenyültem....Katarzis.

Kellemes zsibbadtságban adom le a chipet, veszem fel a táskámat és megyek az öltöző felé. Úgy érzem végig mosolygok és ezt kapom vissza másoktól is. Közben folyamatosan érkeznek a befutók, nagyszerű látni az örömüket! A csomagfelvételnél még egy kellemes meglepetés ér. Egy budapesti altatógép szerelő fiúba botlok. Hihetetlen, ennyi ember közt, mindig megtalálom az ismerősöket! Kölcsönösen gratulálunk egymásnak, ő élete legjobbját futotta és ott a sátor mellett öltözködik....brrrr.

Az öltözőben – ami mellesleg egy kényelmes szoba – egy 13 éves kislánnyal beszélgetek, aki az eredményhirdetést várja. A Nike- fémaratonon korcsoportos győztes lett, bár itt most „csak” 10km futott. Azt mondja amióta elindult élete első versenyén annyira magával ragadta a hangulat, hogy a kajakozás mellett már rendszeresen fut is. Meg tudom érteni!

Száraz ruhában és hajszárítás után már nem érdekel, mennyit kell sorba állni a forralt borra, ahol természetesen össze is fut a csapat :)) Nagyon jó hangulatban várjuk meg egymást és hallgatjuk a másik legfrissebb élményeit. Sajnálom már, hogy a tegnapi napról lemaradtunk, biztos vagyok benne, hogy ugyanilyen jó hangulatú, pozitív töltetű verseny volt mindkét szám!

Hazafelé a buszon eszembe jutnak az előző heti és reggeli gondolataim, hogy minek is elindulni.

Megkaptam a választ. Magam sem hittem volna, hogy ennyi energiát, ennyi pozitív érzést tud adni egy ilyen rendezvény, kételyeimnek nyomát sem érzem a lelkemben. Elmúlt a borongós hangulat a begubózni vágyás, a depressziós gondolatok. Újra nyitott lettem, pozitív, másokra figyelő. Nem vettem észre mikor történt, de feltöltődtem, erőt kaptam a következő hetekre, talán hónapokra, visszakaptam a futásba vetett hitemet.

Mi amatőrök, akik nem az arany éremért vagy a pénzdíjakért szállunk ringbe, hasonló élményekkel, tapasztalatokkal lehetünk gazdagabbak egy ilyen verseny után. Nem tudom hányan olvasnak bennünket, akik még csak kacérkodnak a futás vagy az első bármilyen távú verseny gondolatával, de azt üzenem nekik: érdemes elindulni!