Most kicsit másfajta beszámoló következik, mint amilyet szoktam írni. Már régóta akartam írni futásról valami komolyabbat, hát most jött el az ideje. Hazafelé a vonatúton megírtam; most a szokásos, köznapibb beszámoló közé ékelem be ezeket a sorokat; dőlt betűvel szedve. Aki csak arra kíváncsi, nézze meg csak azt.

Úgy látszik, nem maradt már adrenalin bennem a versenyek után, mert nem izgulok szombat este, elaludni szinte túl könnyű. Persze párszor felébredek éjjel, de ezt írjuk a szokatlan környezet számlájára. Reggel készülődés, jól bereggelizek. Vagyis versenyhez képest jól, annyira azért nem csapok nagy lakomát. Indulás, utazás metróval, most ülök először az újon – hol a kapaszkodó? Amúgy semmi bajom nincs vele. Átszállás villamosra, egyre több a futó. Tavasz van. Süt a nap, a levegőben virágillat úszik, a rügyező fák madárcsicsergéstől hangosak. Szebb, jobb időt nem is találhatna futásra. A villamos megáll, Margitsziget: megérkezett. Leszáll, kényelmesen gyalogolni kezd. Haját arcába fújja, karját, lábát simogatja a szél. Margitszigetnél szinte kiürül, mindenki futni/szurkolni jön. Elsétálunk a helyszínre. Tényleg sokan vannak, jóval többen, mint pl. tavaly. Ránéz az órára: még egy óra rajtig. Elgondolkodva sétálgat egy ideig, majd melegíteni kezd, hogy könnyű legyen az elindulás. Szétnézünk, járkálunk, 2x elmegyünk a biciklitároló mellett is, de pont nem láttam senki ismerőst. Fél órával rajt előtt wc, aztán be is állok az akkor még szinte üres rajtba. Az idő megy, gyűlnek az emberek. Már-már hasonlít a Nike hangulatára. Na jó, azért olyan tömegnyomor még nincs.Elérkezik az utolsó 10 perc. Egyre több és több ember toporog feszülten, de jókedvűen a rajtvonal előtt. Már csak 5 perc. Nem sok hely van a mozgásra. 1 perc. A résztvevők ugrásra készen sorakoznak. A rajt előtti utolsó percek a szokásos módon telnek. Mennék már nagyon. Eldördül a rajtpisztoly.De csak elstartolunk. Nincs éppen hideg, de még nincs melegem se. Jó futni, alig bírom magam visszafogni, de jól esik a tempó. A tömeg hirtelen megindul, eleinte csak lépésben, majd futva sodorja magával őt is. Mély levegőt vesz, elmosolyodik, hiszen futhat. Félmaratont fog ma futni. Teszi a lépéseket, úgy érzi, akár repülni is tudna. Dübörög a zene, diktálja a tempót, viszi előre. Az első kilométerek szinte nyomtalanul elsuhannak, csak a lépések dobbanása, a napfény és a mosolyok maradnak meg. Néha rápillant a stopperére: kicsit gyors, de nem szeretne lassítani, ha tudna, minden testrészével csak haladna tovább előre. Kicsit más az útvonal, mint tavaly, de ez is tetszik. Szinte km-enként ellenőrzöm a tempót, 5 percesen belüli, hiába lassítok. Valahogy csak lenyomom 5 perc körülire, de csak éppen van felette.Végül kelletlenül, de csak lassít, messze még a vége… Kiérnek a Duna partjára. A folyó lustán hömpölyög, a víz felszínén megcsillan a napfény. A mezőny nem áll meg bámészkodni, ő is velük tart, hídra fel, hídról le, rakpartokon rója rendíthetetlenül a kilométereket. Élvezem a zenét, a napsütést, a közeget, a hangulatot… Elfog az az érzés, mikor egyszerre van melegem és ráz a hideg. Egészen sokáig vigyorogva futok, mint a tejbetök. A meleg nem lehet akadály. Ma nem. A frissítő állomásoknál pár korty víz erejéig megáll, de a szomjat oltó, testet hűsítő folyadék után folytatja ő is útját a város híres, régi, magas épületei között. Aztán kezd melegebb lenni, én meg alig észrevehetően, de kezdek fáradni. Azért még úgy-ahogy tartom a tempót, még egy darabig látok esélyt 5 perc/km-es tempójú félmarcsiban. Az idő előrehaladtával egyre magasabbról nézi a Nap ezt a párezer bolond, fáradó, de jókedvű embert: futókat. Percről percre melege lesz, arcán végigfolyik az izzadság, sós patakokat hagyva maga után. Egy kicsit mind nehezebb levegőt venni, egy kicsit nehezebb elrugaszkodni a földtől. Olyan 11 km tájékán viszont kezdek beletörődni, hogy ez most nem fog menni. Túl meleg van, túl sok volt a verseny, túl sokat akarok. Legyen annyi, amennyi összejön. Persze nem adom fel. Futok, ahogy bírok, de ahogy még biztonságos.A felén áthaladva bizalom és küzdeni akarás tölti el. Nem fogja feladni. Ott a sok szurkoló: rekedtre kiabálják magukat, pirosra tapsolják tenyerüket, nem fogja őket cserbenhagyni. Minden egyes újabb kilométer egy harc: harc az elemekkel, a környezettel, saját testével, de legfőképpen lelkével. Azért van annyi eszem, hogy mindenhol igyak, a maradékot meg magamra öntsem, na meg ha lehet, ott futok, ahol van árnyék. Futok, futok a végtelenségig… Szép lassan telik az idő, fogynak a kilométerek. Minden egyes kilométer megkönnyebbülés is, ennyivel kevesebb van a célig. Viszont minden kilométer egy ünnep is, a kitartás örömének ünnepe. Mindent felhasználok, hogy buzdítson: szurkolók kiáltásait,  a zenét, és mantrázom magamban, hogy meg tudom csinálni. Be is válik.18 km. Igaz, 18-nál is titkon örülök, hogy már csak 3 kili van. Ezek a részek nagyon ismerősek, innen már tényleg nincs sok. Jé, tavaly itt kezdtem gyorsítani. Hát, ez most elmarad, arra megyünk, hogy beérjek. Már csak 3 és egy kicsi. Ennyit kellett országoson is futnia, az mennyire más volt…! Két közös vonás van csak: a futás és a küzdelem. Fokozódik a tömeg hangulata; mindenki érzi, nincs már sok… Utolsó tartalékokat használja fel, csak a futásra, a túlélésre figyel. A zene háttérzajjá válik. Még néhány méter, is befordulnak a szigetre. Ki kell bírni. Ki fogja bírni. Egy úthiba kizökkenti, meglepődik az eséstől. Azonnal feláll, fut tovább. Jövünk, közeledünk a szigethez, most fordulunk be. Az út elkezd lejteni, én azzal vagyok elfoglalva, hogy rohadt fáradt vagyok. Mint derült égből villámcsapás, úgy esek pofára. Valószínűleg a nyomvályúban illetve saját lábamban zúgok el. Mindenesetre nagyon látványos az egész; tisztára úgy vetődök, mint amerikai fociban egy-egy játékos a labda után. Jobb térdem lehorzsolom, kicsit csíp, de semmi bajom. Máris segítségemre sietnének, na ezt nagyra értékelem. Futok tovább, semmi nem fáj, csak csíp a térdem.A környezet szinte elhalványul, háttérbe szorul. Na meg persze alig bírom már. Még észreveszem felmenőt, intek egyet, de most már nem vigyorgok. Mindenhonnan bíztató szavak egybefolyt zsivaját lehet hallani.1 km. Jajj de nehéz. De megcsinálom. Volt már rosszabb is. Egyszer csak felbukkan a távolban a célkapu. Meglátom a célkaput.Távolban? Ha már ennyit megtett, ez igazán nincs távol. Ez tartja bennem a lelket. Csak egyenesen előre, és mindjárt vége. Tüdeje kiszakad, lába elnehezül, szíve majd’ kiugrik. Agya kikapcsol, gondolkodás nélkül lendül a lába és a karja. Karnyújtásnyira a cél. Utolsó 10 m. Ekkor döbben rá. Kezei magasba lendülnek, lábai gyorsabban mozognak. Cserepes, kiszáradt ajkát mosolyra húzza. Sikerült.

Kész! Összejött! Lefutottam megint! A célba azért mosolyogva futok be, feltett kezek most sem maradhatnak el. Utána sétára váltok, odébb botorkálok, most még jobban érződik, hogy kemény menet volt. Felveszem a befutócsomagot, innivaló nekem valahogy nem jut, sokan vannak előttem, kimaradok. De nem baj, nekem is van, illetve lesz, addig is itt van ez az alma. Lehámozom a chipet a cipőről, leadom, megyek ki a fűre. Elégedetten rágcsálom az almámat. 1:47:23. Jó ez nekem, bőven jó, simán jó. Pár perc múlva felhívom felmenőt, ellátjuk ezt a hatalmas sebet; lefertőtlenítik az orvosi sátorban. Aztán megyünk haza.

Órákig semmi érdekes nincs. Eszek, iszok, rendbe szedem és megjutalmazom magam futócuccal. Úgy hazafelé, a vonatút vége felé kezd kényelmetlen lenni a bokám. Kicsit fáj is. Mikor leszállok, akkor már sántítok, de még bírok járni. Itthon megnézem, fel van rendesen dagadva. Egyre jobban fáj azóta. Semmit nem javult, most már járni se bírok. Hát ezt nem hiszem el. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?! Nem hiszem el. Egy rossz lépés, és ez a következmény. Most úgy néz ki, rándulás, szóval ugrik minden legalább 1-2 hétre… Ugrik a jövő hét hétfői verseny, futás és bármiféle mozgás sokáig, mikor ilyen jó idő van és formában is lennék…! Persze meg fáj rohadtul. Ez nem lehet igaz. Most meg itt ülök, és örülnöm kéne, mert olyan jót futottam ma is, ehelyett bőgök. Tudom, lehetne rosszabb is, meg örüljek, hogy csak ennyi bajom van. De kiakadtam. Olyan bosszantó és lehangoló és elkeserítő, hogy egyetlen ostoba pillanat miatt ennyit kell szívni…

Holnap vár az orvos, oh yeah.