Három futás.. hát az nekem mostanában egy heti adag.

Az első még vasárnap volt, amikor a Kerekerdő négy szöglete (Dömdödöm, Ló Szerafin, Vacskamati és jómagam, alias Mikkamakka) összeverődtünk egy szokásos Fenyőgyöngye-Jánoshegy körre. Pihentnek, feltöltöttnek éreztem magam, gondoltam, majdcsak szétszedjük a hegyeket. Namost nem. Illetve Ló Szerafin és Vacskamati, na ők végig beszélgetve gyalulták az emelkedőket meg a lejtőket. Nekem meg visszafele valahol a János-hegy alatt elkezdett beállni a lábam, aztán a derekam, ilymódon a lejtőktől elment a kedvem rendesen. Igaz, sokat ácsorogtunk, fényképezéssel, rétesezéssel, szurkolással (vajon milyen futóverseny résztvevőit bíztattuk a János-hegy alatti szerpentinen?), anyakirálynő-nézegetéssel foglalatoskodtunk futás helyett. Akárhogy is, még másnap reggel is nyavalyás volt a derekam. Szerencsére Andris a felmérő előtt nem akart nagyon meghajtani minket, így az úszás jót tett, valamelyest rendbejöttem.

A második kedden esett. Csak a futás, az eső szerencsére nem :-). 13 kilométert terveztem, olyan lassan, amennyire csak lehet. Bemelegedés után valamivel 6 perceseken kívül találtam magamat, ami tempónak megfelelt volna, de nem esett jól :-(. Aztán észrevettem, hogy leégett a töltés oldala. Vagy mégse? Közelebb érve láttam, hogy nem fekete, hanem lila a part, de olyan lila, amilyet a természetben ritkán lát az ember. Virágba borult a töltésoldal. Futás után vissza kellett mennem, hogy megörökítsem. De előbb még találkoztam a békási Nyúllal, akinek előadtam a Szatír nagyjelenetét a Futunk a Dunánál című nagyoperából . Beszélgettünk pár percet, és ettől olyaténmód feldobódtam, hogy a hátralevő 12 kilit 5:20-asokban szaladtam le: a találkozás után ez volt az "olyan lassan, amennyire lassan csak tudok". És jól is esett ! Annyira, hogy a tervemen túlszaladva elmentem az összeborulós fákig, ahol Nyulam szerint olyan zöldet lehetett látni, amilyet csak a Photoshop(c) tud. (Hogy milyen hatással van az emberre egy Nyúl !) És valóban! A földet vastagon borító tyúkhúr világoszöld hajtásai tomboltak! És megismerkedtem az újonnan épült hajláktalan-vár gazdájával is...

A harmadik, az ma volt. (Nincs fénykép...) Nem sok kedvem volt a tervezett HHH-futáshoz, próbáltam is kibújni alóla, de Nyuszi később indult a mai menetre, a Szigeten meg nem akartam égetni magamat a vélt leendő döcögésemmel, maradt hát a hegy. A lábaim már száz méter után tiltakoztak, különösen a bal, amelybe újabban néha visszaköltözik a feszülő fájdalom . Az uszinál megejtettem a technikai szünetet, levettem a hosszú felsőt (nyári meleg volt és tűzött a nap) és nyújtottam egyet, aztán az újra elindulás után meglepetten láttam az órán, hogy egész jó tempó tartozik a könnyed futáshoz . Minden erőlködés nélkül értem fel, aztán a szintútra vezető emelkedő is jól ment. Viszont izzadtam rendesen, így aztán kitaláltam, hogy a reptér végi kútnál frissítek még egyet (vizet nem vittem magammal, számítva a kutakra). A csap körül egy gyönyörű kutya ólálkodott, óvatosságból elő is vettem a kutyikütyüt. Aztán kiderült, hogy csak szomjas volt a drága, és nagy örömmel lefetyelt egy nagyot az általam kinyomott vízből, majd angolosan távozott . Szépen megvolt az Árpád-kilátó is (az Ismeretlen Katona felé mentem, még egy kis szintet gyűjtve), aztán amikor a Pálvölgyi úthoz értem (ott kezdtem a kört), még leszaladtam az erdészházhoz meg vissza. Lefele pedig már csak levezetés volt az utolsó hat kilométer. Utólag értékelve nagyon jóleső futás lett ez a mai, kár lett volna engedni a kísértésnek és másfele menni a hegy helyett .