Végre újra egy népes verseny, közel egy hónapot kellett rá várni, de Keszthely rendszerint remek hangulattal és sok ismerőssel kecsegtet. Kijelenthető, hogy talán ennyivel korábban még egyszer sem.

  A felkészülésem ezúttal sajnos nem volt zökkenőmentes: csak pár napja múlt el egy kissé hosszadalmasra sikerült torokgyulladásom, mert azokon a hideg esős napokon nem működött itthon a fűtés, így a család épeszűbb kétharmada több napig az anyóséknál is aludt. Az épeszűbb. Én persze futottam ennek ellenére is, de néhány kifejezetten erős gyorsító edzésem vagy elmaradt, vagy nem túl ideális módon későbbre tolódott; de úgy ám, hogy amikor viszont nekiálltam, egyszerűen le kellett rövidítenem, annyira cudarul éreztem magam már a vége felé. Szombaton még elindultam egy kisebb helyi 2870m-es futáson, ami kissé intenzívre sikeredett, hála a szinte végig előttem haladó fiam-lehetne típusú tájfutónak, de reméltem, hogy mindez nem állíthat másnap majd megoldhatatlan feladat elé.

 Kissé tartottam a nagy melegtől, de mit szóljanak akkor a maratonisták – gondoltam, így gyorsan abba is hagytam az önsajnálatot. Reggel – ha létezik egyáltalán ilyesmi – jó erőben keltem, kis reggeli még hét előtt, macskák szertartásszerű megetetése, az ilyenkor szokásos emelt számú egészségügyi séta a mellékhelyiségbe, aztán irány Keszthely.

 A helyszínen egerszegi, kanizsai, keszthelyi és vasi ismerősök köszöntése, a megszokott intenzív bemelegítés, hogy ne essen ramatyul az eleje, aztán már toltuk is neki lejtőn lefele. Eddig mindig emelkedővel nyitottunk, ahhoz képest idén szinte csak wellness-eltünk 2 kilométeren keresztül.

 Mielőtt átengedtem volna magam a lefelé futás nyújtotta eufórikus gyönyörnek, határozottan magam előtt haladva megpillantottam egy Csurgó feliratú pólót. Többen tudják, hogy ez sok jót nem jelenthet: abszolút outsiderként az illető megnyerte előttem a Kanizsa-Karos versenyt, azóta is rémálmaim tárgyát képezi e kellemetlen emlék:-)

 No, azért hamar túltettem magam ezen a sokkon és már fel is vettem valamiféle utazótempót. Néhány futót elkerültem a tóparton haladva, de se Mr. Csurgó, se a hozzá felfutó, majd aztán az őt meg is előző szürke mezes futó nem közeledett. Sőt, legnagyobb megdöbbenésemre, karosi legyőzőm még iramot is váltott néha, így jól visszaelőzte a másikat… Ez itt szórakozik velünk – gondoltam, valószínűleg ma is csak a hátát látom majd. Ez van.

 Aztán a kastélyhoz vezető húzós kaptatón mégis mellé kerültem, egy ideig együtt haladtunk, még kezet is fogtunk (sőt, valamiért megkérdezte tőlem, hogy én vagyok-e az autószerelő(???) ), majd a lefelén már sikerült ellépnem tőle (talán a nemleges válasz zavarta össze?), így látótávolságban a feljebb említett másik futó maradt, olyan 60m-en belül lehetett. 36 percnél haladtam át a rajtvonalon újra, majd kezdtem kissé megzuhanni agyilag: belegondoltam, hogy a parton, majd a bringaúton, meg majd a városban visszafelé is milyen dög melegben kell majd tartani a sebességet, meg különben is, most előztem meg a mumusomat, hagyjanak engem békén:-)

 Ezután haladt el mellettem a maratoni első, majd egy félmaratonista is, akik nagyon „szépen” el is léptek, ám ekkor meg nekem sikerült beelőznöm a megzuhanó szürke pólóst, ami nagyot lendített kissé alábbhagyó lelkesedésemen. Innen már elég szenvedősre sikeredett a vége, most már borzalmasan esett a kaptató is, a lejtőn sem voltam képes visszahozni az elvesztegetett időt és az utolsó párszáz méter sem felhőtlen pacsizgatásokkal telt.

 A jó hír az, hogy 1:20:25 lett a hivatalos időm, ami remélhetőleg azt jelenti hogy a blumau-i PB-m nem csak kifutott eredményként értékelhető, a rossz pedig hogy Mr.Cs. előző nap Siófokon félmaratonozott (4. lett!) és így indult (a végére jelentősen le is maradt). Abszolút 8. (k.cs.5.)-ként végeztem, ahogy néztem, majd’ 400-an indultak.

 5,3km-es tempóim: 3’44” - 3’49” – 3’54” – 3’54”, pulzus 169, utóbbi talán betudható a torokbibinek.