Második nap.

Korán keltünk és indultunk, ezért a panziós csomagolt nekünk reggelit. Nem ettem meg mindet még a kocsiban és ez hibának bizonyult. Én voltam a második futó és még ez első futó rajtolása után is ettem valamit. Na ez egy kicsit zötyögött a hasamban futáskor, de nem volt vészes. Csak lehetett volna jobban is csinálni.

Első dolgunk volt leadni az aznapi indulást és megszerezni az eredménylistát. Nem lettünk utolsók és ez nagyon megnyugtatott. Poireaut volt az első futó, idén a leggyorsabb a csapatból. Nem is kockáztattuk meg, hogy Pozsonyban megálljunk szurkolni neki, így is elég nagy dugó volt reggel. Szokásos módon követtük a szállítás buszt, gondolván csak tudja az utat. Megjegyzem, Zolika aki előző nap első futóként nagyon hiányolta a nagyvárosi szurkolást, a pozsonyi dugóban ezt már nem tartotta olyan fontosnak. :)

Tájfutóként sokat utazok az országban. Tájfutóéknál az a szokás, hogy a helyszínhez közeli településen kiraknak útirányjelző bójákat és nyilakat. Nagyobb versenyen, pl. a Postás Kupán az útról letérés helyét már 300m-rel hamarabb jelezték, hogy mindenki biztosan odataláljon. Itt a szupermaratonon ez nem szokás. Elől ment az SV Halle osztrák triatlonos mikrobusz, utána egy SZM szervezői kisbusz. Mi utánuk és utánunk az egyik szállítás busz, meg egy csomó magyar autó. Bekanyarodtunk Cunovoba. Jobbra, balra, kis utca, még kisebb utca ... útvége. Hol a váltóhely??

Eltévedtünk. És eltévedt a szervezői busz is és a szállítás buszai is és még száz magyar autó. Megbénítottuk a forgalmat Cunovón. Gondolom miután a helyikek rémülten jelentették a rendőrségnek, hogy a magyarok elfoglalták Cunovót, találtunk egy rendőrt aki kiterelt minket. Jóval arrébb kelett volna lekanyarodni a főútról, de hát nem volt jelezve. A váltóhelyhez vezető út bedugult. Mindenki izgatott volt, nem lehetett tudni hol tart a mezőny. Megállapodás szerint Poireaut továbbfutott volna ha nem talál ott senkit. Na de ezt mi honnan tudtuk volna meg? A dugó miatt hamarabb kiszálltam a mikrobuszunkból és elkezdtem  a váltóhely felé rohanni. Tomasz is velem jött. Éreztem nekem még dolgom van a bokrosban, ezért előre küldtem Tomaszt, hogy keresse meg Poireaut-t hátha beért már. Gyors pisi, utána rohanás tovább. Éppen időben, mert pont akkor érkezett be Poireaut. Mázli. Sajnos a gatyám a bozótosban tele ment szúrós toklászokkal, amik egy darabig zavartak. Az útvonal a zsilipeknél vezetett el. Balra a Duna tenger terült el, jobbra a zsilip után csak egy kis folyó. Bazi szikák áltak ki a mederből, meg kis szigetek. Ez a változatos kép csak kb két km hosszú lehetett, utána a gát mellett vitt az út. Egyik oldalon a szokásosnál nagyobb gát, másikon ártéri erdősáv. Itt legalább nem fújt a szél, de elég egyhangú volt. Jobban ment a futás mint előző nap. Talán azért mert tudtam, hogy csak 17km lesz. Lassan a csapattársaim is utolértek. Nem lehetett egyszerű kikeveredniük a váltóhely előtti dugóból. Ja mert azt nem írtam, hogy a szembejövő sávot is elfoglalták a futók kisérőkocsijai. Köztük ragadtak a szlovák éppen arra autózó kocsik, akik vajmi keveset értettek a dologból. Csak álltak az úton értetlenkedve. Nem használt a jószomszédi viszony megteremtésének ez az esemény az biztos.

Élveztem a futást, és már Vojko sem volt messze. Zolo váltott engem, aki újra jó helyre hozta fel a csapatot. Tomasz volt a befutó ember. Végre otthon voltunk. Nem sok értelme volt Szlovákiába vinni a versenyt. Csak egy helyen volt lelkes szurkolótábor. Bősön. Köszönet érte. Viszont kimaradt a már bevált útvonalról egy csomó olyan kis település, ahol igazi örömünnep volt a futók érkezése. Az jobb lett volna mint a gát mellett futás. Ne értsetek félre, szeretem Szlovákiát, az ott élő emberek. Nagyon jó ott síelni és remek tájfutó versenyeket rendeznek arrafelé. De ez az útvonal nem volt élvezetes. Ha legalább erdőben futottunk volna ...

Viszont a győri gyógy- és élményfürdő remek program volt. Nem is hagyta ki senki. Mennyi jó pasit lehetett látni egy szál gatyában! A lányokról megállapítottam, hogy majdnem mind soványabb nálam. Ezért is futnak gyorsabban mint én. Meg hát én a radírok közé tartozom, ezen nincs mit szépítgetni.

A fürdői zűrzavart csak röviden ecsetelem. A belépéshez nem a korszerű karra szerelhető elektronikus beléptetőt kaptuk, hanem csak egy kis sárga ragasztós csikot. A ruhatár száma volt felírva rá. De ez nem zárta be az ajtót mint a másik. A kabinos körbe járt a sorok között bezárni, kinyitni. Pedig a "karórás" rendszernek épp ez a lényege. Akkor és annyiszor mész a szekrényedhez amennyiszer csak akarsz. És nem ázik le mint a sárga csík. Volt akik csík nélkül jöttek be. Berámoltak egy szekrénybe és be akarták záratni a kabinossal. De azt nem lehetett. Vissza kellett menniük a bejárathoz, kérni valahová szóló csíkot, átrámolni, újra várni stb.

Sötétedett amikor kijöttünk a fürdőből, még akkor futott be valamelyik egyéni futó. A panzióban még pihentünk egy kicsit mert csak fél kilencre foglaltunk asztalt a hajón. Andor a férjem is csatlakozott hozzánk. Eredetileg ő volt a csapat gyúrója, csak sajnos nem engedték szabadságra a munkahelyéről. Egy kiadós vacsora után én még kaptam masszírozást ami jól kilazított. A többiek csak reggel kaptak gyúrást. Este lázam volt, izomlázam. Na jó, csak hőemelkedés, de olyan melegem volt, hogy teljesen kitakaróztam. Pedig én mindig pehelypaplan és gyapjútakaró alatt alszom. Mivel betegség nem gyötört, ez csak a kimerültség miatt lehetett. Hát igen, az elsumákolt edzések...

Harmadik nap

Ez volt az én pihenő napom. Andorral követtük a versenyt délig. Elmentünk Bőnyre, hogy lássuk a híres óvodásokat szurkolni. Tényleg szuper volt. Készültek erre a napra. Csináltak zászlót, hurkapálcikára tűzött szalagokat integetni. Dudáltak, integettek lelkesen. Órákon át álltak az út két szélén, nagyon fegyelmezetten és lelkesen szurkoltak. Le a kalappal előttük. Mezőny közepe felé már fáradtan ültek néhányan az út szélére. Voltak iskolások is a váltópont után. Frissítő sátornál a helyi asszonynép sütivel, szőlővel és más jó falatokkal kínálták a versenyzőket. Valamilyen helyi futás is volt, de aról lemaradtam. Láttam viszont a mezőny legelejét. Nagyigmándra már a csapatbusszal mentem, Andornak haza kellett menni a gyerekekhez. Nagyigmándon is remek szurkolás volt. Itt is igazi örömünnep volt a futás. Sajnáltam is hogy épp nem futok. Nélkülem a csapat egész jó időt ment. Megérkeztünk Tatára. Ellentétben a kis falvakkal, itt nem sok szurkoló volt. Csak akadály voltunk a városi közlekedésben.

Még a szállásadónk is csak fél füllel hallott az eseményről. Tudta, hogy lesz valamikor. Ennyi. Asztalfoglalásunk nem sikeredett jól. Foglalásunkat elfoglalta a Spurisok népes hada. Nekik is volt foglalásuk csak nem annyi főre ahányan voltak. Naívan elindultunk más éttermet keresni. Reménytelennek tűnő feladat volt. Vagy minden tele, vagy méregdrága volt. Végül Poireaut megszólított egy párt az utcán. A férfi történetesen jól ismerte a Halász Csárda séfjét és felhívta telefonon, hogy van-e hely. Így lett asztalfoglalásunk és vacsoránk is végül. Jól bejártuk Tatát, így legalább én is mozogtam azon a napon.

Negyedik nap

Megnyertem a Gyermely - Zsámbék szakasz, én is futhattam a csapatban! Reméltem, hogy visszavesznek és nem állítanak félre lassúságom miatt. El is határoztam, hogy igazán küzdeni fogok. Kellet is a bíztatás a nagy emelkedőket látva. A szinttérkép szerint nekem is meredek emelkedő jut, igaz csak 9,5 km-en. Csak futás közben jöttem rá, hogy a térkép sz_rt se ér. Semmi információt nem lehet leolvasni róla, inkább csak rémisztgetésre jó. Település nevek helyett km-t kellett volna felvenni a vízszintes tengelyre. A függőleges tengelyen a szinteket miért kellett 0-tól ábrázolni? 120 m-ig az ábrán nincs info. Inkább a szintkülönbséget kellene ábrázolni. Leolvasást könnyítő segédvonalakkal és naaagy méretben.

Visszatérve a futásra, az első emberünk Zolo volt. Nagyon kifutotta magát, látszott rajta, hogy nem piskóta ez a szakasz. Csak lestem az emelkedőket. Egy helyen ahol megálltunk, elkószáltam egy kicsit az erdőbe. Éreztem az erdő illatát, s eljátszottam a gondolattal, hogy inkább kirándulni kéne egyedül, mint itt rohangálni az aszfaltos úton. Egyre jobban izgultam a futásom miatt. Még be se értünk a váltóhelyre, Zolikának szurkoltunk az út szélén, amikor én már elkezdtem melegíteni.

Megjött Zolika, én elindultam. Hamarosan jött a 12%-os emelkedő. Majdnem megfutottam, a végén pár lépést erőteljesen gyalogoltam. De azt mondtam magamnak, hogy most nem sajnálhatom magam. Ma futni kell. És megnyomtam minden emelkedőt és síkot is. Nem voltak benne vészes emelkedők, inkább a sunyi lassan emelkedőből volt több. Tedd oda magad, halj meg a végén! Ez zsongott a fejemben. Zsámbék előtt jött a nagy lejtő. Itt meg hagytam sebesen gurulni magam. Nem fékeztem a lábam, nem féltettem a térdem. Csak futottam. Jó volt. Éreztem ez jobb mint szokott. Végre jött a a váltóhely, és még ott is megpróbáltam igazán futni. 55 percet jöttem. Persze másnak ez lassú, de nekem a legjobb ilyen távon. És ilyen szinttel. A legjobb érzés mégis az volt, hogy tudok hosszú távon hatpercesek alatt is futni. Rájöttem, hogy mindig féltem magam és nem futom ki magamat igazán. Mennyi minden dől el fejben! A fiúk is elégedettek voltak a futásommal, megdicsértek. Ezt a felemelő érzést leírni nem tudom, át kell élni. Legyőztem önmagam.

Holnap folytatom az 5. nappal.

a "három lábú Cuha" gazdija

Szerdán munka után indultunk Sopronba a versenyközpontba. Még világos volt amikor megérkeztünk. Rögtön beálltunk a jelentkezés sorába. Mondták, hogy nem lesz egy egyszerű eset ... na de ennyire?! Először úgy tűnt, elegendő szervező, elegendő számítógéppel felszerelve, belátható időn belül lebonyolítja a jelentkeztetést. De nem.
A társaság fele elment a tésztapartira vacsizni és amikor visszajöttünk még csak 1m-t haladt előre a sor. Egy rendező leánytól azt az infót kaptuk, hogy a gépkocsik regisztrálása megy lassan, mert ott csak egy ember dolgozik egy számítógépen. Körbenéztem, de máshol is csak 1-1 ember dolgozott. A rajtszámok kiadásánál két hölgy volt ugyan, de ott meg legalább dupla regisztrálás folyt. Számokat beírni ide, kis pipa oda, iksz amoda. Az orvosi ellenőrzésen nem volt senki, mert idén nem volt kötelező és senki nem mérette önként a vérnyomását ennyi sorbanállás után. Sajnos a várakozás miatt lemaradtunk (jó sokan) a megnyitó ünnepségről és a tüzijáték feléről is. Kár érte.

Magam részéről 10 felé már lefeküdtem aludni, mert előtte való este csak négy órát aludtam. Különben is, másnap verseny.

19. Csütörtök

Nagyon korán keltünk, kevéske reggeli után már indultunk is. Rutinosan nem is álltunk be a parkolóba hanem rögötn a sorba álltunk be. Hosszú konvojban haladtunk Bécs felé. Közben még szundítottam egy kicsit, Bécsben pedig ettem még néhány könnyen emészthető dolgot utazás közben. Második futóként volt időm emészteni.
Viszonylag könnyen beértünk a stadionhoz, bár a konvoj szétszakadt és elvegyült a munkába igyekvő bécsiek között. Idén Zolika legnagyobb bánatára nem a stadionból, hanem csak mellette volt a rajt. Így nem tudott a lelkes szurkolók előtt tiszteletkört futni. Pedig ezért akart első futó lenni. Osztrák katonák biztosították a teát - amíg volt - és a katonazenekart. Voltak még táncoló lányok, akik riszáltak és dobálták a hajukat. Fiúknak tetszett. Legjobbak a futók, görkörisok, biciklisek voltak. Izgatottan mászkáltak, örültek egymásnak a régi ismerősök. Nekem meg mutogatták a különlegességeket: ultrafutók, előző évek győztesei stb.
Végre eljött a rajt ideje. Kerekesszékesek leges legelől, legelől a menő futók, majd halandó futók, görisek, biciklisek, biciklis kisérők sorrendben elindult a mezőny. Mi pedig indultunk tovább. Nem volt egyszerű, mert mindenki egyszerre indult és bedugult a parkoló, majd a környező utcák is. Nem mertük megkockáztatni, hogy Bécsben szurkoljunk csapattársunknak, ezért egy Samsungos buszt követve rögtön a váltóhelyre mentünk. Ez persze Zolikának egyáltalán nem tetszett, mert se bíztatást, se frissítést nem kapott. Káosz volt a váltóhelyen is. Ha lett volna egy rádióspont kb egy kilométerrel hamarabb, és bemondták volna az érkező váltókat, kevesebb ember szaladgált volna a váltózónában fel s alá akadályozva a forgalmat. És kevesebben késik le a váltásukat. Himberg végén voltunk a temető mellett. Máig sem értem miért gondolták azt a szervezők, hogy 1 WC a temetőben elég lesz annyi nőnek. Nem árulok el nagy titkot ha elmondom, hogy a nők nem tudnak állva pisilni az út széli bokrosban. Hát még egyebet...

Végre megjött Zolika és elindulhattam hosszú utamra. 23,3km nekem nem kevés. Az út biztos, hogy rossz irányba haladt, mert folyton emelkedett és a viharos szél is mindig szembe fújt. Nem értettem miért hagy le mindenki. Aztán rájöttem, hogy ez nem egy egyszerű utcai futás. Itt az ország színe-java indult. Mégsem éreztem kitaszítottnak magam. A mellettem elsuhanóknak mindig volt egy-egy kedves biztató szavuk hozzám. És a kisérők is lelkesen szurkoltak. Közben néztem a tájat, tűnödtem vajon miért nincs az utak szélén szélfogó fasor, meg hogy a repce első vagy második virágzását éli. Vártam már az út végét egyre jobban. Egy pici kavicsot is sikerült beszereznem a cipőmbe. Vagy tiz kilométerig cipeltem mire elhatároztam, hogy kiszedem. Féltem ha megállok nehéz lesz újra elindulni. De ekkor már láttam a célt, mármint a városkát, ahol váltani fogok. Igazi megváltás volt. Talán az utolsó előtti helyre hoztam a váltónkat. De Poireaut (szóljon valaki ha nem így írják franciául) és Zolo őrült futásba kezdett és vagy 40 embert visszaelőztek. Ennyit a "túlélésre játszunk" tempóról.

Közben a mikrobuszban ettem-ittam, pihentem majd minden megállásnál én is szurkoltam az éppen futóknak.

Pozsonyból nem sokat láttunk, csak az autopályát és a szocreál lakótelepeket. A tornacsarnokuk jó nagy. Ennyi. Mi visszamentünk Győrbe a csapat szokásos szálláshelyére. Kellemes kis panzió a belvárosban és nincs messze a Rába part ahol egy hajón vacsiztunk. Ideje volt, mert már kopogott a szemem az éhségtől. Hiába ettem bébiétel meg banánt, almát, műzliszeletet, ezeket addigra már rég megemészettem. A szálláson másnapra még előkészítettem a futócuccomat, azután alvás. Nem kellett ringatni.

Most is késő van, majd holnap folytatom.

Cuha