Verseny volt szombaton, nagyon jó verseny volt. Lehet, hogy nekem ez a legkedvesebb eddig.

A futásig (a favorit számomig) minden okésan alakult, kb tíz perccel a tavalyi részidőm előtt jártam, és nem voltam fáradt, pulzus végig rendben, nem fájt semmim (az ülepemet leszámítva, de az ugye nem kell a futáshoz...) Mégis tavaly sokkal fáradtabban, de valahogy örvendezve vártam a futást, idén meg elég rémítő volt, hogy előttem áll egy maraton, 16 kör, rengeteg.

Aztán futottam egy kört jól, még egyet egy perccel lassabban, még egyet még egy perccel lassabban, és éreztem, hogy végem, a következő kör még lassabb lesz, nem tudok ma maratont futni. Azon kezdtem rágódni, hogy ezt így minek? A tavalyi 4:12-es futásomat megközelíteni sem volt esélyem. Végtelen távnak tűnt a hátralevő 13 kör. Kötöttem egy fairnek látszó alkut magammal, ha 5 órába belefér a maraton, akkor megyek tovább. Ha nem, kiállok. Miután így megállapodtam magammal, kiszámoltam az időtervet. Már az 5. köröm idejét tarva sem fértem volna bele az öt órába, és éreztem, hogy minden lépéssel egyre lassabb vagyok. Fájt mindkét lábam, a talpaim is kezdtek égni, egyre többet gyalogoltam. Nyáron nem voltak hosszú futások, nagyon kevés hosszú bringa, ebből 9 óráig volt elég az elem.

No, ha a képlet ezt adta ki, ez tudományosan el van döntve, feladom. Ilyet még úgysem csináltam. Elterveztem, hogy a hatodik kör végén beérek a versenyközpontba, leadom a rajtszámot, bemegyek az öltözőbe, zuhanyzok, visszasunnyogok a koleszba, bebújok a takaró alá, kész. A fordítónál aztán a közönség, a zene, a szpíker, a hangulat miatt nem tudtam megállni, egyszerűen nem bírtam elképzelni, hogy tovább megyek az öltöző fele. Ott nem volt pálya. Oda nem lehetett lépni. Mindeki mosolygott meg tapsolt.

Kiértem a nyílt terepre, elterveztem, hogy a pálya közepén levő versenybírónak adom a rajtszámomat, ő végig egyedül ücsörgütt ott szigorúan. Na, gondoltam, majd odaérek, lelassítok, kisétálok balra a fűre, hogy ne zavarjam a többieket, kibújok a rajtszámból, csókolom viszlát. Most már muszáj lesz feladni, mert a 8. kör már a futás fele, ott már nincs értelme, akkor már túl sok lesz benne a küzdés. Odaértem a bíróhoz, ránéztem, aztán nem lett semmi. Mentem tovább. Nem mertem megállni, szégyelltem magam, vagy nem tudom mi volt, de mentem tovább.

Ezek szerint még egy köröm van kitalálni, hogy hol állok ki. Megint megpróbálom a bírót a pálya közepén. Közben végiggondoltam, hogy nem lesz finisher pólóm, nem leszek ott az eredményhirdetésen, majd elmondom otthon is valahogy. Kell egy korábbi vonatot nézni. Tökéletesen meg voltam győződve róla, hogy ez egy nagy küszködés a semmiért. Hát tavaly ennél sokkal jobb volt. Hát tavaly alig kellett szenvedni. Hát tavaly beértem 12:38 alatt. Hát tavaly alig gyalogoltam. Hát ez így nem ironman. Hát de tavaly felkészültem...

Közben tovább számolgattam, racionalizáltam, hogy milyen kevés értelme van 6 órás maratont "futni", meg esélytelen az egész, de akárhogy számoltam, a legrosszabb esteket feltéve is bőven a szintidőn belülre jött ki a várhtaó célidőm.

Aztán számbavettem a mezőnyt. Az eleje már rég a medencében áztatja magát, de ők nem számítanak, nem is emberek. A közepe épp ott fut el mellettem erősen, még egy-két kör, aztán kész vannak. Pont, mint én tavaly, amikor volt erőm mosolyogni 30 km után is. A mezőny vége meg... hát az négy körrel mögöttem van. És egyikük sem úgy néz ki, mint aki fel akarja adni. Akkor én mit rinyálok? Ha előre gondolkodtam volna, tudtam volna, hogy a tavalyi időm idén a fantasztikum birodalmába tartozik. Ha büdös az eredmény, akkor nem kellett volna benevezni. Vagy rajthoz állni. De itt vagyok. Hát akkor tovább kell menni. Edd meg, amit főztél. De biztos? Még több, mint három óra szenvedés. Lehet, hogy négy. Minek ez? Aztán eljött a nyolcadik kör, félmaraton. Ezek szerint valaki eldöntötte helyettem, lesz finisher pólóm. Legalább nem kell tovább gondolkodni ezen az egészen. Borzasztó lassan teltek a körök, a félkörök, a harmadkörök. Szó sem volt holtpontról, 15 km után az egész futás egy nagy holtsáv volt. Nem csúszik tovább semmi a gyomorból, két fadarab a lábam, izzó parázs a cipőmben, hát akkor már csak a fej maradt, azzal kell menni előre. Futás van, minél többet sétálok, annál tovább tart.

Aztán nem is nagyon emlékszem, hogy hogy lett, de eljött a 15. kör. Egymás mellé értünk egy másik sráccal, neki is két kör volt hátra. Eldumálgattuk az időt. A futás nem nagyon ment, nem erőltettük, épp elég rossz volt a gyaloglás is. Aztán megbeszéltük, hogy együtt futunk be. Meg hogy ma talán nem érdemeljük meg az ironman nevet. Meg hogy soha nem szabad feladni.

14:09:38