Reggeli szöszmötölésem miatt csak délben kezdtem ma futni. Kicsit szomorkodtam is, hogy lemaradtam a reggeli esős-borús időről, ősszel igen szeretek mostoha körülmények között szaladni. Kárpótlásként rögtön az első kör elején kisütött a nap, s kis szivárvánnyal ajándékozott meg. Amolyan szokásos szivárvány volt, semmi különös.  Nem ért túl magasra, túlságosan nem is voltak erősek a színei, de azért örültem neki. Amúgy is meg voltam győződve róla, hogy a szivárvány csak a mesében ível át az egész égbolton, mert a gyerekeket ilyen félkész halovány termékkel, mint amilyen a valóságban is létezik, nem lehet ámulatba ejteni.

Na, vége is lett hamar a szivárványnak, fogytak a kilométerek. A harmadik kör közepén megjött az eső is, kis jégdarabkákkal szervírozva, úgyhogy megint mosolyognom kellett, egész szépen alakult a mai futás. Lassan az eső elállt, a felhők elkezdtek szakadozni, és a negyedik kör második kilométerénél megint előbukkant a szivárvány, pont ott, ahol korábban, pont úgy nézett ki, mint korábban, és pont úgyanúgy örültem neki, mint korábban.

Aztán elértem a sziget északi végét, és hajszálpontosan abban a másodpercben, amikor a legészakibb ponton voltam, teljes erővel elkezdett sütni a nap. A szivárványba meg mentek, tolultak bele a színek, és már olyan színes volt, hogy nem látszott, mi van mögötte, meg lehetett volna fogni, és összeért teljesen, mindkét vége belelógott a Dunába. Megálltam azonnal csodálni, leállítottam az órát is, és csak néztem. Gyorsan felfutottam az Árpád-hídra, hogy jobban lássam, az egész szivárványt egyben. Pont olyan volt, mint a mesében. Teljesen olyan. És olyan közel volt a vége, alig pár száz méterre tőlem, igaz kicsit belelógott a Dunába. Ha nem lett volna senki a környéken, aki megláthat, akkor odafutottam volna az aljához, és szépen felsétáltam volna rajta a tetejéig. Nem siettem volna, ilyen magasban könnyen megcsúszik az ember. Aztán onnan föntről elnéztem volna északra, végig a Dunán, egész a Szentendrei-szigetig, láttam volna a fákat a sziget végén. Kicsit nyújtózkodtam volna, mert az északi összekötő híd pont eltakart volna valami érdekesnek tűnőt, persze meg is csúsztam volna emiatt, úgyhogy inkább óvatosan - nehogy leessek - megfordultam volna, és délre néztem volna, hogy lássam az egész Budapestet magam előtt, de nem láttam volna, mert a nap úgy vakított volna, hogy hunyorogva is alig láttam volna valamit. A Gellért-hegy meg a vár csak egy nagy sötét folt lett volna előttem. A folyó hullámain a napsugarak meg fényesebben tündököltek volna, mint az arany. Aztán leeresztettem volna magam onnan a szivárvány tetejéről, két kézzel belecsimpaszkodtam volna, és úgy lógtam volna rajta, mint gyerekkoromban a hinta keresztrúdján, és csak lengtem volna ott fönt a szélben, és nevettem volna. Aztán a nap lassan szétkergette volna a vízcseppecskéket az égen, a szivárvány meg lassan halványodni kezdett volna, és amikor már alig ért volna össze, akkor én lepottyantam volna, egyenesen a víz felé zuhantam volna, a két kezemet összezártam volna a fejem fölött kinyújtva, és hangtalanul belecsobbantam volna a Dunába, mentem volna lefele, egészen az aljáig. Aztán ott elrúgtam volna magamat az aljzattól, pár erőteljes tempóval feljöttem volna a felszínre, és lusta csapásokkal úszni kezdtem volna, de inkább csak az árral vitettem volna lefele magamat a folyón. Egészen az atlétikai centrumig úsztam volna, a végén már eléggé fáztam volna a hideg vízben, ezért gyorsabban úsztam volna, hogy átmelegedjek valamicskét. Aztán kimásztam volna a köveken, a vadkacsák, akik arrafele szoktak a vízen lebegve a világ dolgairól elmélkedni kicsit szétrebbentek volna - nem tudták volna, hogy úgysem bántom őket. Aztán cuppogó cipőkkel bementem volna az öltözőbe, egy csomót álltam volna a zuhanyban a forró víz alatt, egész addig, amíg el nem múlt volna a didergésem. Aztán még kicsit üldögéltem volna az öltözőpadon, és mosolyogva hazasétáltam volna. De végülis nem volt merszem odamenni a szivárvány végéhez, úgyhogy ebből az egészből nem lett semmi.