Megint sikerült úgy összehozni egy túrateljesítést, hogy az már megér egy blogbejegyzést.

Hogy miért sokszoros első, azt majd apránként...

Először is múlt hét végére összeszedtem valami frankó gyomorbajt. Részletekbe nem mennék, a lényeg, hogy a gyomorfájáson túl először 2 napig nem nagyon tudtam enni semmit, majd 2 nap jobbanlét után kezdődött az egész elölről, és azon túl, hogy nem is kívántam semmit, ami lement, azzal sem voltunk sokáig egymáséi... Szóval egész héten azon stresszeltem, hogyan lesz (lesz-e egyáltalán??) energiám a hétvégi menethez. 1-2 csomag sós keksznél többet nem nagyon ettem egyik nap sem. Szombat délutánra aztán nagyjából normalizálódott a helyzet, bár még elég bátortalanul ettem aznap is. Aztán a rajtból is hasfájással indultam, ami szerencsére 10 perc után elmúlt, és azóta is jól vagyok (le van  kopogva), ráadásként már enni is tudok.

Lévén vasárnap, ez volt az első olyan túra, amire kipihenten tudtam menni. Csodával határos módon elértük a reggel 5-ös vonatot, 7kor Pásztón voltunk, 7.30-kor pedig elrajtoltunk. 50-re neveztünk, de előre jeleztük, hogy könnyen meglehet, hogy menet közben átmegyünk a 40-re. A 2. és 3. első a felszerelésre vonatkozik: a fél éve vett bakancsommal a legutóbbi 2 alkalommal csúnyán meggyűlt a bajom, mindenképp kellett valami más megoldás. A sima adidas futót sajnáltam volna árkon-bokron át nyúzni meg a tapadása sem az igazi, így aztán az utolsó pillanatban vettem egy terepfutót. 50-es hegyi túrára felvenni egy vadiúj cipőt..kissé kockázatos, de gondoltam, hogy a bakancsnál csak jobb lehet. És bejött. A másik, hogy Sanyinak sikerült rábeszélnie a kulacsöv használatára. Eleinte nem nagyon akartam belemenni, hogy 4 deci löttyel és nagyon minimális csokival induljak neki a Mátrának, de mivel a vonaton tudtam enni, ezért ezt is megkockáztattam. Én, aki híresen (& fölöslegesen) sok cuccot viszek mindenhová, a rajtban hagytam a hátizsákot, és most először nekivágtam egy túrának egy szál övvel. A gyógyszereimet azért gondosan bekészítettem meg némi ragtapaszt. Az ellátmány pedig 1 sport szeletből, 4 szem háztartási kekszből állt. Az 1decis kulacsok közül kettőben ásványvíz, egyben izo, egyben pedig kóla volt. Mert az nekem kell. Az izót később elcseréltem Sanyival vízre.

Az útvonal: Pásztó Hasznos Ágasvári th. Mátraszentimre Bagolyirtás Tót-hegyes Hidegkúti th. Nagyparlag vh. János-vára Horka Muzsla Nyikom-nyereg Pásztó

Az eleje semmi különös. Mentünk. Nagyon. Remek időnk volt, és annyi energiám volt, hogy kettőnk helyett is beszéltem. Sokat. :) Az ep-knél nem is nagyon időztünk. Ágasváron minimális technikai szünet és vízutánpótlás, majd Mátraszentimrén kihasználtuk, hogy a szervezők igencsak jó ellátással készültek. Volt nekem frankón diétás menü: vajas kenyér sóval. :) Itt is vízutánpótoltunk, aztán megint nagyon mentünk. Hidegkúton aztán nagyjából először az úton ránéztem az órámra. Nagyon meglepett minket, milyen jó időben voltunk, 5ösnél is jobb tempót mentünk, pedig alig-alig futottunk bele helyenként. Itt kellett véglegesíteni a távot. Az 50esből még hátravolt 23 km és 900 szint. Lábam nem fájt, energiákkal jól álltunk, vizet tudtunk pótolni, és az addigi jó eredmény is megdobott minket rendesen. Szóval a hosszabb táv mellett döntöttünk.

Innen aztán egy darabig még mindig sima ügy volt, aztán megkezdődött a hegymenet a tűző napon. Persze ehhez előbb le kellett ereszkedni egy brutális lejtőn, amin minen volt, csak út nem, cserébe durván porzott. Az összes utunkba eső patakban mosakodtam, és az italtartalékhoz is egyre gyakrabban nyúltam. A keksz is fogyott, amire persze megint inni kellett, így aztán a Muzslára tartogatott jutalom kólát is megkezdtem. Mire felértünk a Horkára, túl is estem az első holtponton. A ponton aztán lecsúszott egy újabb szelet vajas-sós kenyér, és úgy 4 pohár víz. A kulacsokat is feltöltöttük, ill. még egy plusz palackban is vittünk jó fél litert. Nagyjából 20 percet pihentünk itt, majd menni kellett tovább, bár a "nem akarlak elkeseríteni, de most ugyanott megyünk felfelé, ahol 2 hete lefelé sírtál", nem tette csábítóvá a dolgot. Hááát... fölfelé legalább nem fájt. Két hete azért utáltam ezt a szakaszt, mert minden egyes lépés lefelé eszeveszett fájdalmat okozott (amit iszonyatosan kimerülve elég nehezen toleráltam). Most a hátba tűző nap, és a 7 kili hegymenet sem örvendeztetett meg. A kulacsokból ittunk, a palackból "fürödtünk". Sose akart elmúlni az a 700 szint... Most már gyakran néztem az órámat. Mivel km-jelzők ugye nem voltak, az időből próbáltam következtetni, mennyi lehet még hátra. A fejemben már lepörgött pár karácsonyi dal (honnan jöttek???) és mindenféle egyéb zenék, hogy eltereljék a figyelmemet. És egyszer csak fent voltunk. Váááá! Kivégeztük a jutalomkólát, megörökítettem a csúcskövet, aztán az utolsó ep, a Nyikom-nyereg felé vettük az irányt, bízva, hogy némi vízzel ott is megtámogatnak majd. Ez szerencsére így is lett. Megbontottuk a menet közben vett, és 30 km-en át a zsebemben horodozott ropit, raktároztunk vizet (amit a pontőrök gyalog cipeltek fel a 128 fokban!), és elkezdtük az utolsó 7 kilométert. Ennél csak a Muzslára vezető hetes volt hosszabb... :) A nap még mindig égetett, és a lejmenet után a szántók és a szőlők melletti út végtelennek tűnt. Valamivel 6 után aztán beértünk a városba, én már alig éltem, és kerülgettük a többi félholt túrázót is.. Szerencsére valaki épp öntözte a háza előtti virágokat, kunyeráltunk még egy-egy kortyot, aztán már tényleg csak a cél volt hátra. 10 óra 56 percnyi gyaloglás után (kis futással és pihenéssel persze) felemelő érzés volt besétálni a hűvös!! suliba. És hát sikerült, a számomra legfontosabb első: az első 50es! Mi több, ez az első hivatalos, maratoni távon túli eredményem. Nagyon-nagyon örültem, és büszke voltam magunkra.

Több mint egy hét betegeskedés után, áprilishoz képest extrém melegben, vadiúj cipőben, egy szál kulacsövvel bőven szintidőn belül célba értem életem első 4esnél nagyobb számmal kezdődő távján. Tökéletes vasárnap. :)