Naná, hogy a túraszezon. :) Méghozzá Téli Mátrával, ahogy illik.

Idén is az M-es távot néztük ki a maga 25.4 km-ével és 972m-es szintjével.

4 óra alvás után nagyon nem örültem a hajnali 5ös ébresztőnek. Ha nem én erőltettem volna, hogy menjünk, utáltam volna az ötletgazdát rendesen...

Most már szokásosnak mondható a jó hangulatú autózás a mátrafüredi rajtba, ahol is a népterelő néni gond nélkül engedett minket a bejárathoz, miután megtudta, hogy "foglaltak nekünk parkolóhelyet". :D

Miután sofőrünk rögtön elrohant az XL-re, mi 7.55-kor rajtoltunk, hármasban. Egészen simán értünk Lajosházára, ahol az első pecsétet kaptuk. Tavaly ilyenkor már bebiztosítottam magamnak 2 heti betegséget, most még csak egy pocsolyába se léptem bele! (Bár 1.van már vízálló cipőm, 2.be volt fagyva minden.)

Itt még nagyon tetszett mindhármunknak, hogy a télen először, de végre látunk némi havat. Gyors töltés után megcéloztuk a Vörösmarty-turistaházat, ahol már megint nem kaptunk pecsétet, csak levest, ami mondjuk jobban is esett. Itt megcsodáltuk a zsemlére izguló kutyát, fotózkodtunk, aztán már csak kettesben indultunk neki a már jól ismert, kőkemény szakasznak. Idén már a Pisztrángos tónál ki volt mindenem, valahogy nem volt jó, nagyon szerettem volna leülni. Ezt nem annyira sikerült megvalósítanom, mint amennyire nem, de legalább adtak zsíros kenyeret, ami szintén nem esett túl jól, de muszáj volt letolni a Kékes-menet előtt. Elérkeztünk hát Gabi halálához, ami ugyebár kb. minden turista halála is egyben. Jártam már erre párszor, de ennyire durva még sosem volt. A 40 centi hóban egyet léptem előre, kettőt csúsztam vissza... Mindezt ugye a legmeredekebb és leggyilkosabb szakaszon. Nagyon kínlódtam, és rájöttem, hogy én annyira nem is szeretem a havat, és nagyon reméltem, hogy decemberig nem is fogom többet látni. Ráadásul egy fickó jött szorosan mögöttem, aki vagy baromi idegesítően dúdolt, vagy fütyülte, hogy elloptáák az oroszok a tankoot, és már nem tudtam, mire gondoljak, hogy ne kapjak agybajt tőle..néha kicsit abbahagyta, olyankor köhögött, krákogott és az orrát fújta bele a levegőbe. Persze egy az egyben a mi tempónkkal haladt, se nem maradt le, se nem bírt elénk kerülni. Csudajó volt!!!

Végre aztán felértünk a Sötét Lápa nyeregbe, ahol semmivel se törődve rogytunk a hóra, csokival és müzliszelettel próbálva energiát gyűjteni a maradék 180 szintre. Nem vagyok egy nagy kólaivó, de itt úgy éreztem, bármit megadnék egy nagy pohár langyos, alig bubis löttyért, a piros címkés változatból. Nem is értem. Persze nem volt nálunk, úgyhogy enélkül küzdöttük fel magunkat a Kékesre. Kóla utáni vágyamat itt felváltotta a mellékhelyiség utáni. Legalább volt motiváció lefelé. :) Ittunk egyet az életmentő teából, aztán indultunk a maradék 8.5km-re. Tanulva a tavalyiból, tudtuk, hogy nem jelent semmit a szintidőből fennmaradt 2 óra, minden  a szanatórium alatti szakaszon fog eldőlni (remélhetőleg mi nem!). Szerencsénk volt, a talaj sokkal jobb volt mint egy éve, és bár volt esés-kelés, mi elég jól megúsztuk. Amit tavaly 1 óra alatt sikerült leküzdeni, azt most negyed óra-20 perc alatt letudtuk. A Gyökeres forrásnál megkaptuk az utolsó pecsétet, így már csak be kellett sétálni a mátrafüredi célba. Ezt is sikerrel vittük véghez, 6:37-es idő került az itinerünkbe. Átvettük a kitűzőt és a welcome-teát, és örültünk magunknak.

Mindent összevetve: szép volt, jó volt, és így elsőre elég is volt. :) Az időjárás tökéletes volt, nem túl hideg, csapadékmentes, a hó gyönyörű, a talaj is többnyire frankón járható. Persze hóban gyalogolni fárasztó. Felfelé meg pláne. De ki kellett próbálni ezt is. A tavalyi időnkön sikerült javítani; remélhetőleg jövőre a távot is növeljük. :)

Este remek vacsit főztünk, aztán szerintem egyikünket se kellett ringatni. Azt mondjuk sajnáltam vasárnap reggel, hogy elfelejtettem kilőni az 5ös ébresztőt... Legközelebb. Mostantól úgysincs megállás. :)