4 hozzászólás"Nyolckor szólt a vekker, ébredjünk mert indulnunk kell"...persze nem kapkodtuk el nagyon az indulást, volt is tizenegy óra, mikor hátizsákokkal felszerelkezve elindultunk a kék+ jelzésen. Előtte a salvamontnál beírtunk a naplóba, hogy tudják mikor, mennyien mentek fel a hegyekbe (majd lejövetelkor ki kell jelentkeznünk). Radnaira nem nagyon jelemzőek a túristaházak, a hegység Sánc felöli végén van 2-3 db, míg a másik végén 1 és egy meteorológiai állomás. Mondhatni szerencsére, mert így inkább a vérbeli túrázók járnak fel és nem a kocsis túrázók.
Na...szóval tizenegykor már sütött bőszen a napocska, s miközben felfelé mentünk a cabana mögötti hegyre (Stanistea, 1478m), megéreztük a közelgő hőség előszelét. Ahogy felértünk a csúcsocskára, elénk tárult a hegység gerincvonulata teljes egészében. Tátott szájjal bámultuk a 2000-es gerincet, amely mintegy 40 kilométeren keresztül húzódott egészen a Nagy-Pietrosz csúcsig (2303m). Hát, ez lesz az utunk a következő 4-5 napban.
Elég hamar elértük az erdőhatárt, a Cobasel csúcsnál (1835m) tartott ebédidőben nem találtunk már sem fény- és szélárnyékot is alig. Igazából nem jöttünk eddig túl sokat felfelé, de a szél már nem melegen, hanem hűvösen fújt. Alig félórás lustálkodás után nekivágtunk, hogy átlépjük a 2000-es szintvonalat és megmásszuk az első nagyobb csúcsot, a Vörös-csúcs (Vf.Rosu 2113m) kettős kúpját. Szenzációs látvány tárult elént. A levegő még nem fürdött párában, így a Kelemen havasokat és a Csalhó tömbjét is ki tudtuk venni, majd északra nézve az ukrán Kárpátokat és a Kárpáton túli hegyek százait. Mint egy megfagyott tenger hullámai kékeltek a hegyek, amerre csak elláttunk. Állítólag - biztos így van - tiszta időben még a Fogarasi Havasok és a Bihari hegység is látszódik. (sajnos én amennyire csak tudtam meresztettem a szemem, de nem láttam...) Ellenben láttunk szintező birkákat! Mifelénk az alacsony dombokon szintező kutyák élnek/ vannak, de itt esküszöm hogy léteznek, és immár képi bizonyítékok vannak eme csodálatos képességű állatokról. (Aki nem tudná azoknak elmondom, hogy a szintező állatok csak egy bizonyos szintvonalban képesek mozogni, s a térképészek pedig segítségükkel rajzolják meg a térképeken a szintvonalakat!)
Rövidke pihenő után az első nyeregbe ereszkedtünk alá de csak azért, hogy még magasabbra, a 2222 m-es Kis-Ünőkőre (Vf.Ineut) jussunk fel. Itt már megpillantottuk az esti szálláshelyünket a Kis-Lála (L. Lala Mica, 1920m)) tengerszemet. A tengerszem környéke bioszféra rezervátum (bár az egész hegység úgy tudom védett terület), de itt van kijelölve egy sátrazó hely. Lefelé menet a forrásból felfrissítjük vízkészletünket, s üdvözöljük a már tábort bontott túrázókat. És kezdődnek az izgalmas, városi életben ritkán alkalmazott napi rituálék. Fürdés. Mivel melegvizes kazán nem volt a közelben, sem fa amivel vizet forralhattunk volna, így megmaradt egyetlen lehetőségként a hideg vizű patak. Brrr...borsózott a hátam, biztos jéghideg lesz....És lőn csoda, valóban hideg volt. :-) De nem esett olyan rosszul, sőt kifejezetten kellemes volt! A napi túrában elfáradt testnek és kimlegedett bőrünket alaposan lehűtötte a víz, de a még melegen sütő nap fényében kiterülve a napozás igencsak kellemesnek bizonyult. s ha még hozzávesszük a friss levegőt - kész wellnes program. Amikor a napn melegünk lett, egy kicsit átmosakodtunk újra. Majd vacsora és beszélgetés után végre sátorban aludtam én is és a többiek is. Arra számítottam, hogy még a medve brummogására se tudok majd felébredni, de mint kiderült a többiekkel egyetemben én is csak forgolódtam, s nagyon nehezen tudtam aludni. Hol fáztam, hol melegem volt, hol zörejt hallottam, hol pedig próbáltam aludtam (számoltam a kerítésen átugráló birkákat:). Reggel jöttem rá a dologra: sikerült leégnem, s emiatt volt kényelmetlen az éjszakám. A jó hűvös éjszaka! Milyen klassz dolog volt végre fázni, és a tudat, hogy minden este fázni fogok - nagyon tetszett! Reggel sátortársammal, míg a többiek durmoltak elcsavarogtunk a környéken egy kicsit, megkerestük a Nagy-Lála tavat (L.Lala Mare, 1815m) és az alig 20nm-es kis hófolton pedig kiéltük téli örömünket. :-) Sajnos ahová az ember beteszi a lábát, ott megmarad a nyoma. Ahogy az erdélyi magashegységekben itt is megtalálható a konzerves dobozok rakása. Mint egy sebhely, úgy rozsásodnak a halomba rakott fémek eme gyönyörűséges helyen. (továbbra sem értem, miért nem tudták magukkal cipelni ezek az emberek???)
Sátorbontás után (persze nem sikerült most se túl korán) elindultunk a hegység második legmagasabb csúcsára, az Ünő-kőre (Vf. Ineu, 2279m). szerencséra nem kellett felcipelni a nagy zsákokat, mivel az út nem keresztül vezetett rajta, hanem megkerülte. Zsákokat hátrahagyva fel"szaladtunk" a csúcsra. A kilátás - természetesen - remek volt. Előre hátra, oldalra nézve, mindehol csak hegye. Láttuk honnan jöttünk, láttuk hova megyünk. A távok azonban, mint késöbb kiderült csalókák. Az itthoni 40000-es térképekhez szokott szemem rosszul vette le az 50000 térképről a távokat és a tiszta levegő is közleebb hozta a csúcsokat. Így a "secperc alatt meglesz" út is majd félórás, és a következő kis emelkedő is jócskán izzasztó magasságokba tört fel. Ámde a túra végére már átkalibráltuk belső műszereinket, így már nem értek az utolsó napon nagy meglepetések minket....
Szóval előttünk a mai útvonal, tájoló segítségével a csúcsok beazonosítása megtörtént; irány az Embertető (Vf. Omului, 2134m). Ám addig a gerinc mint egy hullámvasút nyújtozott előttünk, hol felfelé kellett kapaszkodni, hol lefeleé ereszkedni. A nyergek álatlában vékonyak voltak, mindkét oldalon komoly meredekséggel estek száz és száz métereket... A havasokra jellemző növényvilág lenyűgöző volt. Bár nem nőttek nagyra (most kivételesen kevés hó volt), de pompás színekben díszelegtek főleg a déli lejtők. Olvastam, hogy jópár reliktum növényfaj is él a hegységben, de mivel nem tudtam hogy néznek ki, így nem is bírtam őket keresni. Bár remélem az a fehér virág - amit az Ünő-kőn fotóztam le - közéjük tartozik.
Hamarosan megérkeztünk az Emberre. Itt töltöttük ebédidőnket, s ekkor már mindenki lelkesen kenegette magát naptejjel vagy micsodával. :-) Én életemben most először használtam kenceficét, mert biza igencsak megcsípett a Nap. A csúcsról már látszott esti szálláshelyünk, így nosza hátiszákot a hátunkra és elindultunk tova. A Vf.Claii csúcson (nem találtam magyar nevet hozzája, 2121 m) keresztül - ami egy gyönyörű zöldes mohákkal benőtt sziklás csúcs - jutottunk fel a Gargalóra (Vf. Gargalau, 2159m). A Gargaló tövében lent, az Aranyos-Bisztrica nevű tengerszemben (L. Izvoru Bistritei) éppen úszóverseny volt, sok emberrel. Gondoltuk biztos nem is olyan hideg az a víz...majd kiderül, ezt elárulom... :-) Bevártuk egymást, majd elindultunk a közelben lévő forráshoz és a közelében lévő sátrazóhelyhez.
Itt is, mint mindenhol forrás és patak mellett verhet a fáradt túrázó sátrat. Mi is így tettünk, majd gyorsan mentünk fürdeni, mert a nap nagyon meleg volt. Hiába mértünk 20-25 C fokokat árnyékban, napon azért éreztünk 30-35-öt is. Itt a víz hidegebb volt, viszont nagyobb szikla állt rendelkezésre a napozáshoz. Ugyebár túraközben az ember hasa, pocija (kinek mi van) nem barnul a ruha alatt, s ilyenkor van lehetőség némi színezésre... :-)
Tápos vacsora (ugye tudjátok mit jelent :) és beszélgetés után nyugovóra tértünk....
folyt.köv....
(a következő részben megismerkedhetünk a támadó állatokról és kiderül, hogy egy pihenő nap is fárasztó tud lenni....)
