Ezen a nyáron - amikor általában nyaralni szoktak az emberek - én is kivettem rövidke szabadságomat, hogy elhagyjam a zsúfolt város zsúfolt levegőjét (tudjátok a sok aurábamászkálós ember...brrr...), és végre kirándulhassak egy nagyot. Csatlakoztam baráti köröm egy hetes erdélyi csavargásához: Radnai Havasok gerinctúra. Ez nagy izgalommal töltött el, mert még nem gerinctúráztam, ráadásul egy hétig voltunk fent - ilyen sokat még nem töltöttem el ilyen magsságban. Szerencsére az előzetes megbeszélések során sikerült mindent tisztázni: mindenki újonc gerincező lesz :-), de azért tuduk hogy mire számíthatunk. Legsarkalatosabb pont az időjárás volt, de ahogy közeledett az indulás órája, egyre biztosabbak voltunk benne, hogy nagyon klassz idő lesz, az esőt elfelejthetjük egy hétre.

Persze az utazás mindig izgalmas. Főleg Erdélyben. Ahogy mi szoktuk: vonat, busz, alkalmi (stop) - így pláne izgalmas, meg amúgy sem tervezünk előre, de valami mindig bejön (kop-kop-kop). Menetrendszerinti kisbusszal pénteken elstartoltunk Kolozsvárra. Kevés alvással, kényelmetlen testhelyzetben töltött éjszaka után hajnali fél hatkor (ottani idő szerint, az ugyebár mienk+1 óra) kikászálódtunk a Mátyás király szobornál, leraktuk a cuccainkat és....és na most mi lesz? A vonatunk majd csak 12:47-kor indul, Évivel 12-kor találkozunk, s addig még rengeteg időnk van. Persze jó lenne aludni valamit. 3 fős felderítő csapatunk megállapította nincs a közelben elfogadható kávézó vagy beülős hely kis pihenésre. Így fogtuk málhánkat és célba vettük az egyházakat. Nem rossz szándéktól övezve, hanem egy röpke alvás reményében. Első a református volt. Megnéztük sárkányölő Szent György szobrát, s megtaláltuk a plébániát is. Az ajtó nyitva, de a bentiek aludtak, így nem zavartuk őket - továbbálltunk. Unitáriusok következtek a sorban. :-) Persze náluk se találtunk semmit, senkit. Azaz ez így teljesen nem igaz, mert a Brassai Sámuel líceum bejárati ajtója nyitva volt. Bemerészkedtünk, s a kapusnéni - szerencsére - adott egy osztályterem kulcsot, ahova bepakolhatunk. Kiterítettük a polyfómokat, hálózsák reá és két és fél óra alvás következett. Kipihenten leadtuk a kulcsot nagyon de nagyon szépen megköszöntük a segítséget és elindultunk a vasútállomásra. 
Kolozsvárott nappal még nem jártam, általában vagy átutazóban vagy éjjeliérkező-hajnalitávozó voltam. Szép város. Még körbe lengi a múlt emlékei, bár egyre több helyen látni ott is üvegpalotákat, modern irodaházakat. A házak egyébként gyönyörűek, a terek kidolgozottak, csak ne lógna annyi vezeték hatalmas káoszban és egy kicsit a fenntartásra is költhetnének. Persze azért voltak felújítási munkák, s remélem hamarosan annak a 200 méter hosszú majd 70 centi széles kerékpárútnak is lesz értelme... :-)

Vasútállomáson találkoztunk Évivel (Marosvásárhelyről) immár 7-en, mint a gonoszok indultunk Óradnára. De nehogymár az odavonat-út zökkenőmentesen menjen, kaptunk egy "kellemes" utitársat. Kabinunkban ugyanis már utazott (megjegyzem érvényes helyijeggyel) egy moldvai román férfi (csak azért írtam ki ilyen részletes nemzeti hovatartozást, hogy érzékeltessem: nemhogy magyarul nem beszél, de még a magyar szavakat sem érti). És persze a fülkébe sem fértünk be, mert ő se kis számú csomaggal utazott, és "persze" ittas állapotú volt. És persze volt a táskájában még muníció italból - biztos moldvai bor volt - de valahogy nem akaródzott inni belőle, akármilyen lelkesen kínálta is. Bár kedves ember volt, és abszolut nem bunkó - így visszagondolva inkább mi voltunk azok - de valahogy nem bírtunk meglenni vele egy fülkében. A kiegyezéskor elsajátított passzív ellenállás és csomagpakolási technikával sikerült a jóembert rávenni, hogy a szomszédos majdnem üres fülkébe ugyan üljön már át. A jó (inkább román) szóból nem értett, s mivel mi sem értettük mit zagyvál (" nuünceleg") kitalálta, mi biztos amerikaiak vagyunk. Harcoltunk az amerikaiasság ellen de hajthatatlan volt ami emberünk. Pláne, hogy Gergő annyira megtetszett neki... :-) Csak az amcsik lehetnek ilyen szépek - mondta ő :-) Végülis kiszenvedtük azt a két órát, de leszállásunkor újból megjelent s érzékeny búcsút vett tölünk. :-) Kitaláltuk, hogy majd integetünk neki, de mikor elindult a vonat nem láttuk se az ablakban, sehol. Nah, ennyit jelentettünk neki? :-)

Kisilvai átszállás után még egy kicsit zötykölődtünk Óradna felé, immár kényelmesen két kabinba eloszolva. Óradnára érve következett a nap problémája: fuvar kéne Sánc faluig. Távra 6-7 km, de gyalogolni nem volt kedvünk az aszfalton, s alkamihoz sokan voltunk. Így busz után néztünk. Rövidesen találtunk is egy szimpatikus kis fehér tranzitot egy kevésbbé szimpatikus környéken. Meglett a soffőr is egy -szószerint- minden hájjal megkent ember képében. Ül az asztalnál néz ki a fajéből és 3 lej/főért vinne át minket. Persze alkudunk, legyen 2 lej/fő. Felháborodtan mondja hogy neki az nem üzlet. Jó. Megkérdezzük a többieket, belemennek a 3 lejbe. Vissza. Közli, hogy nem visz el minket. Megsértődött? Nem, csak nem akar ma már fuvarozni. Mormolok valamit a fogam között, új jármű után kell nézni. Van ott egy szép nagy zöld is, csak nem busz. Kocsmában a soffőr. Ő elvisz minket, de csak Óradna másik végébe, mert "céges" a kocsi és nem vihet át minket, mert a főnök meglátja. Mivel kétségbeejtő volt a helyzetünk, belementünk az üzletbe, bár pénzről nem volt szó. Átvitt a település másik végébe. Megállt, majd közölte, hogy mindjárt jön, bepakol egy-két fát és mégiscsak átfuvaroz Sáncba minket. Merthogy azért mindig akadnak jó emberek és mert fátszállító autóval vitt minket.
Csinadratta, megérkeztünk Sáncba. Elbúcsúztunk, persze adtunk pénzmagot is, s megállapítottuk, sokkal jobban jártunk a kedves emberrel, s kipipálhattuk ezt a gépjárművet is, mert ilyennel most utaztunk először.
Séta Sánc központjába, ahol Szita és Blage már várt ránk reggel óta. S kiderült a nagy hír: amerikai túristák vannak itt, ráadásul 9-en. Persze mi voltunk azok. Hiába bizonygattuk, hogy magyarok vagyunk nagyon nem akaródzott tudomásul venniök a heylieknek. Vendéglátóipari egységben egy utolsó sör (búcsúsör) - mer' ugyebár odaföl nem cipeljük magunkkal - és térkép beazonostás: irány a Cabana Diana. 4 km, kb 650 m szintemelkedés. Alighogy elindulunk fölfelé, megáll egy autó mellettünk, kiszáll belőle egy trendiszínű nadrágot viselő piros esőkabátos (30 fok árnyékban, napos idő) fickó. Kérdezi hova megyünk. Mondjuk. Kiderült, ő a salvamont (hegyi mentő) s egyben a túristaház üzemeltetője. Felajánlotta, hogy felviszi a zsákjainkat kocsival, meg sört is ha kérünk. Még ilyet, már a túra elején könnyítsünk? Nem, nem kell zsákot cipelni se, sőt sört sem kérünk. Búcsú után nem illik inni... :-)

Fura volt a felfelé gyaloglás, ritkán megyünk ilyen nagy zsákokkal. Ki kell mondanom, de egy kicsit szenvedtünk. Azért felértünk sötétedésre, s elfoglalhattuk szálláshelyünket. volt kik sátraztak, s a kényelmesebbek 10 lejért igazi ágyban is aludhattak. Első tápos (zacskós leves, hideg élelmiszer) vacsoránk után későn bújtunk ágyba, de nem túl korán ébredtünk. :-) Jól esett a nagy alvás.

...folyt köv....

képek