... avagy az esések napja ... :)))

Az elmúlt hét edzésintenzitás szempontjából elég lehangoló képet mutatott. Noha kiscsaládom péntek délután felment Gödöllőre, egyedül hagyva apát, de a péntek esti 21.30-as irodaelhagyás kissé késeinek hatott, így a relatíve kedvező körülmények ellenére nem indultam neki futni, mást terveztem.
Dobtam egy hátast az ágyba. ;)
Másnap hóesésre ébredtem. A táskákáim alól még szinte ki sem láttam, mégis éreztem, igen ez lesz
AZ a nap! Nekivágok a domboknak! A sárga tengeralattjárót fütyörészve láttam neki valamiféle harci helyzetet teremteni magam körül.
11 óra már jócskán elmúlt mikor végre felöltözve bringával a kezemben nekivágtam az útnak.
A terv az volt, hogy arccal a Bükknek (pontosabban Kisgyőrnek) nekivágok a domboknak, a többi meg úgyis adja magát. Ezalatt odakinn már leesett 10-12 centi friss hó, minek következtében a háztól úgy 20 méterre elhajítottam a kerékpárt és kiterültem az úton. (A kerékpáron tök kopasz aszfalt köpeny figyelt,
a gyorsabb előrehaladást segítendő.) Itt merült fel bennem először, a kérdés, nooormális???
Egy röpke pillanatra átsuhant az agyamon, hogy vissza szaladok a kedves bringájáért (azon brutál terep köpenyek vannak), de el is hesegettem magamtól az ötletet, mondván így az életbe nem indulok el,
és különben is most csiszolódik a technikám.
Eme döntésem folyományaként előadtam még 3 zakót a következő 2 kilométeren.
Az első 90m-es szinthez érve rájöttem, hogy a nyeregben ülve esélytelen vagyok, ezért a gépet hol tolva, hol rajta egyensúlyozgatva közdöttem le a következő 3km-et ... Kellemesen bemelegedve értem
el a Bükkaranyos fölötti dombtetőt, ahol is elrejtettem a gépet a rekettyésben, s immár futva ereszkedtem le a völgybe. Azt nem részletezem, hogy mennyire élveztem a helyzetet, maradjunk annyiban, hogy nagyon. Eltekintve még két további hátastól a friss havon, gyorsan leértem a faluba. A völgybe aztán Harsány felé vettem az irányt. Itt az első adandó alkalommal ismét beromboltam az erdőbe. Lassan de biztosan hízott a hó a lábam alatt, és egyre jobban beborult az ég a fejem fölött. Már nem hiányzott túl sok ahhoz, hogy elérjem a kisgyőri mezőt, mikor rádöbbentem, hogy bizony már 2 órája úton vagyok, mindennemű frissítés nélkül, csupán a hasitasiba volt fél liter meleg tea, illetve 10dkg szőlőcukor, végszükség esetére. Nem akartam semmi fölös cuccot cipelni, úgy gondoltam ez a 15 kilométeres laza kocogás nem fog kifogni rajtam! Komoly erőfeszítések árán rávettem magam a visszafordulásra, de nem ám arra amerre jöttem, bahh, dehogy! Abba mi a ráció? Másmerre! Így sikerült, hogy Bükkaranyost 2 utcával hamarabb hagytam el, mint idejövet. Nos ezzel sikerült bekeverednem a fiatal tölgyesbe, ami noha mesésen szép volt a szakadó hóesés közepette, mégis kissé vészjóslóan hatott annak tükrében, hogy már délután három is elmúlt. Szidtam is magam, hogy a francért nem hoztam magammal fejlámpát!? Lényeg a lényeg, több ösvényt is bejártam, de a keresett útra nem találtam rá. Persze a látótávolság közben úgy 100 méter alá csökkent, ömlött a hó, és bármerre néztem mindenütt fák és fák és fák.
A probléma az volt, hogy én a bringámhoz próbáltam visszajutni, azzal tisztában voltam, hogy ha megyek tovább neki a dombnak, előbb-utóbb Nyéken leszek, de onnan én vissza nem mászok azért a kacatért
azt tutibiztos! Felhagytam az ösvény keresésével, és nekivágtam toronyiránt, amerre a vasat sejtettem. Ennek köszönhetően, bekeveredtem abba az elvadult szilesbe amin túl a gép várt rám (ezt akaratam kikerülni az ösvényen), sikerült majdnem kivernem a szemem, és összegyűjtöttem még 2-3 kék-zöld foltot a fenekemen. Enek ellenére úgy 35 perccel később meglett a gép. Túl sok örömem nem leltem benne, mivel a fékek és a váltók befagytak, a villákközé fagyott hó pedig nem hagyta forogni a kerekeket ...
Egy röpke pillanatra felrémlett előttem a bringa Decathlonos cetlije melyen a következő állt "Rövid, 1 óránál nem hosszab utakra, heti egy alkalommal". Helyben vagyunk. A megfelelő konzekvencia levonása után megpróbáltam legalább 25%-ig üzemkész álapotba hozni a paripám (forogjanak a kerekek).
Majd megkezdtem az ereszkedést a mintegy 150 méternyi mélységbe! :O Ez úgy festett, hogy leengedtem az ülést, így már leértek a lábaim a hóig. Bal láb a pedálon jobb a hóba, és csúúszik.
Inkább oldalra, mint előre. A fedélzetiszámítógép beeerendezés 0 és 4km/h közötti értéket mutatot. :)))
A hó már 30-35cm mély volt , amit baromira élveztem. El is múlt belőlem az a 45%-nyi apafigura, s maradt helyette a maradék 65% gyerek. :)))) Egész addig elvoltam így magamba, míg mögöttem felhangzott egy vigyázzzz jövök, csatakiáltás. Én gyorsan kifaroltam az út szélére (nem volt nehéz), a két menőjenő meg olyan 45km/h-órás tempóval sűvített lefelé mellettem. Porigalázva bámultam utánnuk, ahogy magabiztosan rombolnak lefelé a szakadó hóba, fittyethányva a 35cm mély szűz hóra, és a domb alján nem, nem esnek el, nem csúsznak be az egri busz alá, hanem gyönyörűen kivitelezett megállást hajtanak végre az M3-tól 25cm-re. Jahm profik. Hazáig tartó 3km-en már csak egyszer csúsztam el (javult a technikám! :DDD). Túraidő 4 óra (a dombokra vezető út oda-vissza, ami máskor szumma 18 perc, most KETTŐ azaz KETTŐ óra volt). Majd levezetésképp előadtam még 50 perc hólapátolást. Csoda-e, hogy úgy 21.00 óra magasságába eszméletlenül borultam az ágyba? Ez a kis terepfutás kóstolgatás olyan izmaimat mozgatta meg, melyekről nem is tudtam, hogy léteznek. Arról nem is beszélve, hogy a túrát követő 50 percnyi aktív hólapátolással, közel 5 órát voltam talpon, 26km-et tettem meg, de ennek ellenére se a térdeim, se a vádlim nem pofázott vissza! A fenekem viszont azóta is sajog, hogy aztán a rendszeresen előadott zakóknak köszönhetően-e, avagy szimplán izomláz? Nemtom. Ez a futó kirándulás rengeteg új élményt adott, nem utolsó sorban újabb hatalmas adag motivációt!
Bozótnak: Felétek van kullancs?