Fenti címmel szerveztek múlt csütörtökön egy barátságos délutáni összejövetelt egy hozzán közeli városka melletti dombon.

Szóval az úgy kezdődött, hogy két műtősnő kollégám, aik szintén letekerték a 300 km-es vatternrundant, időnként postaltak a FB-on, hogy valamiféle lépcsőzést csináltak valamiféle nagy lépcsőn:) Aztán pár napja egyikük feltett egy cikket amelyben  a LÉPCSŐ meghódítására invitálják az elvetemült mozognivágyó halandókat, egészen pontosan a 427 lépcső, 10xeri legyőzésére, mert hát egyszer nem kunszt:) Na tudtam, hogy ekem ott a helyem:)

Ez a lépcső egyébként egy dombra vezet fel, ami eredetileg ipari műemlék ahol rendszeresen modern műalkotásokat állítanak ki a dombtetőn, ennek része ez a falépcső is ami ebben a formában a leghosszabb Svédo-ban. Már jó ideje felfedezték ezt a mazohista szellemű műkedvelő sportemberek maguknak, így lehetett, hogy a kollégák is ráharaptak. Most viszont két lelkes szervező kitalálta, hogy legyen egy ilyen kellemes kis délután , ahol közösen vidámkodva teheti meg a távot mindenki, akinek kedve van.

Így néz ki a LÉPCSŐ

A délután úgy kezdődött, hogy hazavontoztam a kórházból, kocsit h

A délután úgy indult, hogy hazavonatoztam a kórházból, kiskocsit hátrajagyva a férjemnek, hogy majd ő is ki tudjon jönni délután. Gyerekeket elhoztam oviból, vízzel  szendviccsel felszerelkezve elindultunk Kumlára a barátainkhoz, akik megígérték, hogy a férjem megérkezéséig vállalják a bébiszitterkedést. Én, a szigorú anyuka aki csak kb ünnepnapokon ad édességet a gyerekeinek, betankoltam kekszből-gyereklekenyerezés gyanánt, mert azért aggódtam, hogy hogy is lesznek el a gyerekek, fóleg a 2 éves, számára nem annyira ismert emberekkel.  Barátaink tudták az utat a dombhoz,együtt mentünk ki. Megérkezvén kicsi meg is lepődtem mert a szűk erdei út tele volt autókkal, nem gondoltam, hogy ennyire népszerű az önkínzás eme fajtája errefelé:) Gyerekek jól elvoltak barátaink kisfiával, Hangika azért kicsit megszeppentnek nézett ki miután látta, hogy itt bizony nincs kecmec, neki Mariannal és Misivel kell maradni, anya pedig megy és ezeken a lépcsőkön fog futkorászni-vagy cammogni mint ez később a formát reálisan megmutatva kiderült:)

A lépcső aljában ideiglenesen felállított sátorból és kempingszékből álló rajtirodában átvettem a rajtszámmat, mert bár ez egy teljesen barátságos, díjazás és nevezési díj nélküli megmozdulás, mégis sokkal motiválóbb egy csinos kis rajtszámmal a pólón futogatni:) 17órakkor elindult a második futam, mert anyni volt az érdeklődő, hogy két rajt volt, szerencsémre, mert az elsőre nem értünk volna oda. Nagy lendülettel indultam futva felfel, 100 lépcső körül éreztem, hogy a combjaim égni kezdenek, gondoltam is, hogy ha így folytatom akkor ez kívül belül nagy égés lesz, így tehát tempós felfelé mászásra váltottam, mint egyébként mindenki körülöttem. Volt pár profinak kinéző résztvevő is, pár férfi akik futómozgásszerűvel haladtak felfelé, de nem ők voltak a többség:) Lányok közül egyszer sme előzött le senki, azért erre ügyeltem:)

Kb 200 méter hosszú egyébként a lépcső, a tetején még van kb 200 méter meredek emelkedő, amíg az ember felér a tetőre ahol egy fémből készült modern templomfélét formázó szobrot megkerülve lehetett elkezdeni lefelé zúgni a szerpentinen. Terepfutók biztos megerősítenek benne, hogy bizony meredek lejtőn lefelé sem éppen leányálom futni. Itt is éreztem rendesen a combjaimat, mivel a hokában egyébként is nagyon lehet lefelé menni, itt rendre lehagytam pár embert, illetve volt egy kanyar amit alig tudtam bevenni:D Egy kör picivel több mint 1 kili volt, az első kör nem is volt rossz, még 7'40 körüli tempóval. A lépcső alján Ákos kisfiam nagy lelkendezve pacsizott velem, és akart volna megölelni, de mondtam, hogy még van vissza pár kör...Hangikát nem láttam, de sírni sem hallottam, így megnyugodott anyai szívem, hogy biztos jól elvan a kiscsaj.

Első kör után:)

Második körtől szép tempósan gyalogoltam fel a lépcsőkön, különböző testtartásokat kipróbálva az energia legoptimálisabb kihasználását keresendő: előrehajolva majdnem megfogva a lépcsőket, combra támaszkodva, csípőhajlatba támaszkodva, korlátba kapaszkodva, daliásan kihúzva magam...:) Egy kedves fotós 2 méter hosszú teleonjektívvel az egész pályán ott volt igyekezbe elkapni a szenvedés legszebb arcait, egyszer a lépcsőn elhaladtam mellette, felfelé fényképezett, mondtam, hogy most igen szépen kell tennem  alábaimat, hogy jól mutassona  hátsóm a képen---nos, a kép nincs fent a honlapon, szóval sztem nem fért bele a teleobjektívbe:D

A lépcsők egyébként meg vannak számozva és mindegyiken van egy kis fém táblácska annak a nevével aki adományozott a lépcső elkészítéséhez. Gondoltam is, hogy még 20x felmegyek és megjegyzem mind a 400x nevet. Fent a dombtetőn lelkes kisgyerekek osztották a vizet, kólát, kis asztalon kanelbulle(svéd fahéjas csiga nemzeti eledel), szóval ellátás is volt bőven.

Minden korosztály képviselte magát természetesen, kb 75 éves lehetette a legidősebb és 5-6 éves kissrácok is nyomták a köröket szépen. Láttam többgyerekes anyukát, mint magam is, fiatal sportoló srácokat, 50-60as pocakos hobbifutókat, volt profi 70 éveseket, 15 éves tornászkislányokat. Mindenki vidáman rótta a köröket. Úgy a körök felénél már éreztem hogy jó kis edzés lesz ez, lefelé a combizmaim eddig ismeretlen részeit éreztem, felfelé meg a hátsómat, gondoltam is, hogy ha heti egyszer lenyomnám ezt edzésnek, lehet, hogy nem kéne annyit aggodalmaskodnom a hátsómon lévő zsírréteg vastagsága és eloszlása miatt:D Hmm...megfontolandó lehetőség...:)))

Harmadik körben megérkezett Attila  a férjem a bébiszitter felmentősereg, kezembe nyomta a kiskocsi kulcsát és mondta, hogy akkor ők most elhúznak grillezni..

Teltek szépen a körök, annyira nem is volt szörnyű, asszem azért tudtam volna fokozni a tempót, ha muszáj, de nem volt muszáj:) A 9. körben azért éreztem, hogy most már jó, hogy csak egy van vissza, lassan elég is lesz, érzetem itt is ott is a megterhelés fáradalmait. A pulzus egyébként nem volt vészes, azt hittem sokkal jobban e fgo szállni, felfelé a max 174 volt, lefelé meg szépen lement 140körülre. éredekes módon egyébként 200 lépcső körül érzetem szibjektíven mindig a legnehezebbnek, 300 felett meg könnyebbnek, ez is mutatja, hogy ugye minden fejben dől el:)

Utolsó körben azért már spuriztam, 9es átlag alatt mentem, szerettem volna beérni 1.30-on belül, ha már futunk-bocsánat, edzünk, aztán rájöttem a garminra pillantva, hogy az össz táv több mint egy tizes, így 1.31.05 lett 10,6 kili és a garmin szerint 620 körüli szint. Megmondom őszintén, hogy több szintre számítottam, nem tudom mennyire mért pontosan az órám, de azért így sem volt rossz edzés:) Viszont az is biztos, h a lépcsőfutás nem ugyanaz mint a dombfutás, valahogy ezen utóbbi könnyebbnek tűnik:) persze ilyen meredeken ott sem szoktam futkosni.

Célba érve regisztrálták az időmet, majd ültem is a kocsiba és indultam, hogy a jól megérdemelt finom grillezett husikákat és paradicsomokat , amiket a fiúk igen szépen elkészítettek, bapakoljam :) nyam-nyam

Megérkezvén még egy ilyet találtam:

Na, egy hete megvolt a második versenyszám a négyből, csak eddig nem volt időm beszámolót írni.

Miután visszajöttünk Mo-ról volt egy hetem, hogy kipróbáljam a rövidujjú, térdig érő gagyi kis neopren ruhámat, amit a Decathlonban sikerült beszereznem. Egyelőre nem akartam több pénzt rászánni mert látatlanban is megmondtam, hogy nem lesz a kedvenc mozgásformám a 15 fokos vízekben való úszkálás..:)

Egész héten halogattam a kipróbálást, bár nem volt túl rossz idő, 20-23 fok, bár gondolom a Linde tó nem volt azért túl meleg. Valahogy mindig volt valami kifogás, hogy miért is ne most menjek. Már Mo-on elkezdtem kicsit alacsonyabb pulzuskontrollal futni, és mikor visszajöttünk, km számot is emeltem egy kicsit, hiszen Mo-on alig jutottam futáshoz, így szombatig sikerült 92 km-t futni 5x-i futásból. Igaz az utolóst is 20nak terveztem, de tényleg fáradt voltam, és másnap volt az úszás, így igazából úgy érzetem, hogy teljesen mindegy már az a 8 km:) Szóval a ruha nem került kipróbálásra, de azzal nyugtattam magam, hogy valamikor 16 évesen megcsináltam egy könnyűbúvár tanfolyamot, szóval volt már rajtam neopren, ez az élmény épp elég lesz. Persze az úszásra való edzést sem vittem túlzásba, még valamikor tavasszal a gyerekek úszásedzése alatt úszogattam pár km-t, de ez max 3x fordult elő azt hiszem. Végül os Balatonátúszásra is úgy mentem, hogy semmit nem készültem rá, és így is simán megvolt, szóval annyira nem izgultam, Vagyis egyátalán nem:)

Közben Attila, a férjem kitalálta, hogy eljönnek velem a gyerekekkel, 2,5 órányi út kétszer, plusz ugye még csak 4 és 2 évesek. Nem voltam túlzottam meggyőzve, hogy ez így jó lesz, de hát örültem, hogy jönnek. Odafele elég nehezen telt mert még délelőtt révén nem bírtak elaludni a kocsiban, de üldögélni sem volt kedvük, így szenvedtünk rendesen.

Érkezés után vagy 4 km-t kellett gyalogolni a rajtszám átvételig, rengetegen voltak, minden korosztály természetesen. 13 ezer ember nevezett! Persze itt is úgy volt mint a bicajversenyen, hogy nem egyszerre indult ez a rengeteg ember, hanem  12 percenként kisebb csoportokban. Nekem 14.24kor volt  arajtom, volt még idő bőven. Természetesen, elkezdett esni az eső dél körül...Naná, én nem mehetek semmilyen versenyre úgy hogy ne essen az eső. Az az egy vigasztalt, hogy ezt a versenyt egyébként sem úszhattam volna meg szárazon-szó szerint:D

Családi részekkel nem untatok senkit, a lényeg, hogy felvettem a ruhát, kilógó részeimet bekentem birkazsírrral-de tényleg, árultak ilyet:), kellemesen büdös lettem:D, aztán irány a rajt-2 km gyaloglás mezítláb, esőben, neoprenben, 18 fokban:) na mire odaértem megint úgy éreztem, hogy ennyi elég is volt, nincs nagyon kedvem úszni, mehetünk is haza:) Nagyon profin zajlott az idítás, karunkon a chip, befelé menet a vízbe becsippant és már lehetett is beveni magunkat a vízbe. Hát mit ne mondjak, kicsit azért hideg volt. 17 fokos egész pontosan. Amennyire tudtam gyorsan úsztam, hátha megint beválik a melegítős technika...de ez most annyira nem jött be. Kb 1 km-ig egész jó volt, nem fáztam különösebben, az egyetlen ami aggasztott, hogy már az elejétől nem tudtam összezárni a 4.5. ujjamat a jobbkezemen. Ez egyértelműen még mindig a biciklizés mellékhatása sajnos. A kisujjam teljesen elállt a többitől, és ez idővel egyre rosszabb lett, lassan már csak a mutatóujjamat tudtam koordinálni, a többi csak "lefegett" Emiatt ugye a húzóerő sem volt valami effektív ezzel a kezemmel. 1500nál volt az első távjelző, itt már a bal kezemen is elállta a kisujjam:( Egyre jobban fáztam is. 1 km-ig érzetem az árral való úszás segítségét, de itt már inkább olyan volt mint ha összefolyt volna a 2 folyó és inkább hullámok voltak össze-vissza, de az biztos, hogy már nem érzetem segítséget a víztől. Egyébként mellben úsztam, mert azért azt elég jó technikával tudom, bár persze nem a leggyorsabb haladási forma. A gyorsot is gyakoroltam azért kicsit, próbáltam javítani a technikámat, de mivel ez szabad víz volt, nehezen tudtam gyorsban az oldalra való légvételekkel megítélni, hogy merre úszok, így emiatt sem úsztam gyorsban. Eg yidő után már eléggé fáztam megint, gondoltam is, hogy ez már annyira nem bulis, aztán eljött az utolsó kanyar ami ráfordít az árral szembeni 1 km-re. Na ez a rész elég durva volt. Egyrészt biztonsági okokból beszűkítették a pályát, így összetorlódott a sok úszó, másrészt ugye árral szemben kellett úszni, ez nekem is meg az egyébként is lassabban úszóknak nehéz volt, így gyakorlatilag dugó alakult ki. Árral szemben egyébként is nehéz előzni, hátha még hely sincs. Rengeteg ütést, rúgást gyűjtöttem be, adtam is sajnos párat. Nagy nehezen sikerült leelőznöm egy srácot, aki hihetetlen stílusban úszott, félig oldalt fekve mellúszást imitálva egyik lábbal oldalra, másikkal lefelé rugdalva félig mell, félig gyorsúszásos kartempókkal, mondanom sem kell, hogy mindenkit össze-vissza pofozva, rugdalva maga mellett. Na ez egy nagy megkönnyebbülés volt. Aztán vmikor 300m-re  a céltól valakinek sikerült orrbarugnia, na itt se kép se hang egy pillanatra, pár másodpercig úgy érzetem, hogy na most akkor fejezzük is be ezt az úszást, hideg is van, nem érzem kezem lábam, levegőt sem kapok, erősen jön a víz szembe...Na persze ez csak egy kósza gondolta volt, belehúztam, mert már látszott a cél, bár annyira zuhogott az eső, hogy nagyon nheéz volt látni, hogy mit is látok:) Beértem acélba, itt megint chip csippant, érem nyakba, egy kis langyos sárga inninvaló, gyaloglok ki a célból, látom ám az ikreket, hogy épp zuhanyoznak ruhástól és ugrálnak egy medencébe a zuhogó esőben és 18 fokban. Nagy örömmel rohantak hozzám persze és újságolták, hogy micsoda jó buli ez a zuhanyzás:D Én nem teljesen osztottam ezt a nézetet, de hát apa volt a főnök:) Gyors zuhanyzsá kellemes meleg vízben, hatalamas zhanyzósátor volt felállítva, megérkeztek  a rajtnál leadott ruháim is szerencsére. Azért persze eléggé fáztam még. Gyorsan átvettem a kaját, sonka, saláta, gyerekek kaptak egy újabb fagyit, persze így csurom vizesen esőben tökéletes választás...Aztán gyaloglás vissza az aztóhoz ami ismét 4 km gyaloglás. Itt azért már elég fáardt volt minden gyerek, Hangika majdnem bealudt apa nyakában:) Kocsinál gyerekeket meztelenre vetkőztettük, volt egy-egy száraz pulcsijuk, be a kocsiba, fűtés maxra és irány haza. Közben neten megnéztem az időmet, 1 óra 6 perc lett. nem olyan rossz, bár titokban remélem az 1 órán beüli időt, na de azért optimálosnak nem votak mondhatók a körülmények, meg hát nem is edzettem:D

Tulajdonképpen jó kis verseny ez, de az biztos, hogy be kell szereznem egy rendes neoprent ami minőségi és teljes testet borító, illetve javítani kell a gyorsúszás technikámon, hogy legközelebb már abban úszhassak.

Gyerekek persze nagyon élvezték az egészet és végigaludták az utat hazáig.

Következő részverseny a futás, szeptember végén, 30 km terepfutás egész tisztességes emelkedőkkel.

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.10151012610808431.452140.725723430&type=1

Szurkolócsapatom:)

Az utolsó 1 km árral szemben. Itt még nem esett az eső, mi útban voltunk a rajtszám átvételi hely felé.

A tradícionális Dalai lovak-Dalarna országrész jelképei:) Ja meg az ikrek:)

Célban-férjem alkotta a színeket, nagyon ráért egyik este:)

A törpéim zuhanyoznak:O