A Svéd Klasszikus egy 4 versenyből álló versenysorozat, amit 12 hónap alatt kell teljesíteni. Nagyon kedvelt dolog Svédo-ban, illSkandináviában, nagyon sok embernek célja, h minimum egyszer ezt megcsinálja. Mikor először hallottam róla, kitaláltam, h nekem ez kell. Na persze akkor még csak nem is futottam :) Vannak rövidebb variációk is, "fél-Klasszikus, vagy "LÁny-Klasszikus", na de persze én az egészet néztem ki:)
Tehát 4 verseny tetszőleges sorrendben megcsinálva, a lényeg, h 12 hónapon belül meglegyen mind a 4 , különben nem érvényes, és az illető kezdheti előlről.
Az én sorrendem:
1. Vatternrundan- júni 15-16. 300 km-es bicajverseny Svédo. 2. legnagyobb tava körül "egyhuzamban":)
2. Vansbrosimningen-júli 8. 3 km úszás egy jéghideg folyóban, 2km árral, 1 km árral szemben.
3. Lidingőloppet- szept 28. 30 km terepfutás 1000 m körüli szinttel.
4. Vasaloppet-2013. március, 90 km sífutás
Nekem télen fogalmazódott meg, h most fogok nekiállni, mert a sérülésem miatt sokat kényszerültem a spinningbicajon ülni, így gondoltam idén lesz az alternatív mozgásformák elkezdésének éve:)
Annál inkább tetszett ez a versenysorozat, mert a triathlon felé is kacsingatok, gondoltam jó "bemelegítés" lesz.
Szóval a bicajversenyre sokat nem tudtam végül készülni, valódi bicajon talán 5x tekertem alkalmanként 50 km körül, a többi spinning volt, és mivel a SM 2 héttel a bicaj előtt volt és azért a szivem csücske a futás, így azt prioritáltam edzésileg is.
A verseny egyébként fantasztikus, 20 ezer ember áll rajthoz ilyenkor minden évben, ami megin csak mutatja a svédek sportszeretetét. Mígy az összes magyar ismerősöm azt mondta, h te tiszta hülye vagy, h ilyenre adod a fejed, addig a svéd ismerőseim teljesen normalisnak veszik, buzdítanak, és elmesélik, h pk, v ismerősük már csinálta.:)
A 20 ezer ember péntek este fél8tól másnap reggel 10ig rajtol 60-70 fős csoportokban és 2 perces időközökkel.Nagyon profin, nagyon svédesen meg van szervezve az egész. Az én rajtom 21:54kor volt, aminek nagyon örültem, mert nem szerettem volna hajnali2kor rajtolni pl, hiszen aludni úgysem tudtam volna, akkor már jobb, ha tekerek.
Férjem már Mo-on volt, így kedves barátaim vittek le a helyszínre, Motalába, ahol a rajt és a cél van. Szépen felkészültem, egy futós hosszúújjú technikai, felette egy rövidujjú bicajos póló, 3/4-es kantáros "pelenkás" bicajnadrág egy pár lábmelegítővel, cipőre cipővédő, v melegítő, nem tudom hogy hívják magyarul. Sisak, rajta a csipes matrica. Nyeregtáskában egy extra póló és 2 futós esődzseki. Zsebekbe energiaszeletek, csokik, gélek. Kulacsokba iso.
Kicsit aggódtam az időjáráson, de reméletm, h eső azért nem lesz. Éjjelre 9-10 fokot mondtak, napplra meg 13at (ja, ez a svéd nyár....).
Szóval eljött a rajt, garmin a kormányon, startgomb megnyomva. Eleinte egy elég gyors bollyal haladtam, akik kb 30cal nyomták átlagban. Na azért azt tudtam, h nekem olyan 25 körül voltak az átlagaim azon a pár tekerésen, amit edzés gyanánt végeztem. DE jól ment, tele voltam energiával, ment is szépen. Aztán ettől a csapattól lemaradtam, sokat tekeretem egyedül, de próbálkoztam bolyozni is, hisez az sok energiát spórol az embernek.A tervem az volt, hogy 180ig nem fogok depózni, kíváncsi voltam, h mennyi idő alatt teszem meg ezt a távot (Igen, titkos célként szerepel az IM:D) Nagyon jól ment, szuper szép helyeken mentünk, gyönyörű a tó déli partja, a házak is. Időnként ettem egy csokifélét meg ittam az isot, de túlzásba nem vittam. Pluzus 130-140 között. Ez a rész elg dombos volt, de ment szépen. Sötét éjfél körül lett, ettől kicsit tartottam, de nem volt vészes. Kicsit elgondolkodtam ugyan amikor vaksötétben az erdőben a gagyi bicajoslámpám fényében 50-nel zúgtam lefelé a lajetőn, hogy ha most itt belemegyek valami lyukba és eltanyálok....háááát, inkább elhessegettem a gondolatot.:) Nagyon vártam azért ahajnal, olyan fél3körül meg is jött a világosság, aminek örültem, de egyben láthatővá vált, h totál borult az ég. 177-nél volt egy depó, gondoltam ott megállok, eszem valami rendes kaját, meg ugye az már vehető 180nak:) Sajna itt épp nem volt főtt kaja, de ettem kovászos uborkát, jól esett a só a sok édes vacak után. Pisiszünet (ruhaügyileg nem volt egyszerű). Itt már elkezedett csöpögni az eső, így felvettem a dzsekimet (az egyiket), aztán indulás tovább. Utólag tudom, h ez 20 perces depó volt, de talán 180 után ennyi belefér:). Na innen jött a feketeleves. Az eső 5 percen belül "dézsából zuhogott", csurom víz voltam. Persze fáradtam is, a fenekem kezdett érzékeny lenni, próbáltam sokat kiállni, helyezkedni. Fájta a vállam, nyakam, próbáltam kevésébé vissafeszíteni a nyakam, és a kezeimet is kezdtem érezni, azaz azt, h nem érzem őket. ) fok volt, zuhogó eső,szél,plusz menetszél. 200-nál érzetem, h ez nagyon nem lesz jó, már alig éreztem a kezeimet, nem bírtam váltani sem. Úgy sikerült nagy nehezen, h ököllel próbáltam a karokat nyomni, de azt is nehezen éreztem, h melyik kart nyomom. Elkezdtem fázni is nagyn, remegett a szám, alig bírtam becsukni. Gondoltam kéne depózni, keresni valami meleget enni vagy inni, de csak 30 km-rel arrébb volt depó. Nagyon szenvedtem itt már, de elsősorban nem a távtól, pulzus oké, combizmok oké, persze térdeimet éreztem rendesen, de kibírható volt. Az időjárástól és a lefagyott kezeimtől szenvedten nagyon. És még 100 km vissza volt. Hihetetlenek tűnt, h érzéketlen kezekkel ezt megcsináljam. Nagy nehezen eljött a 230as depó, leszálltam, de lábon állni is alig bírtam, anyira remegtem a fázás miatt. Volt kávé, forró, amit utálok, de kértem bele tejport, meg sok cukrot és ledöntöttem 3 dl-t. Utána előbányásztam egy csokit, nagyon nehezen sikerült, mert már egyátalán nem éreztem, h mit fogok. Kibontani nem tudtam, megfogni is alig, így kirágtam. Betoltam azt is. Aztán nyeregtáskából kibányásztam a másik dzsekmet, ami ugyan tiszta ví volt, de gondoltam mindegy, akkor is egy réteggel több ruha, felvettem, Cipzárra esélyem sem volt, megkértem valakit aki jobb állapotban volt mint én, h húzza fel nekem. Aztán erősen elgondolkodtam, h ez nem fog menni tovább. Fel kéne adno mert semmit nem érzek és annyira remegek, h a bicajt sem tudom tartani. Aztán rájöttem, hén nem vagyok az a feladós fajta, meg egyrészt nehogy már az időjárás miatt ne tudjam megycsinálni, másrészt meg mégegyszer én ennek csak akkr állok neki, ha valaki garantálja, hogy nemilyen idő lesz. Na ez ugye lehetetlen. És a 4 éves kisfiam nagyon várja az érmet haza, hogy nézne már ki az, ha érem nélkül mennék haza. Szóval felültem a bicajra és kigondoltam, hogy egyetlen esélyem van: meleget kell csinálnom! Mindenáron. íKülönben nem fogok beérnia célba. Így feltettem az első tárcsát maxra, a hátsót majdnem a legkisebbre és nekiálltam tolni. Teljes erőből. Mindenhol. Az összes meredek emelkedőn, és az összes lejtőn is. Ami belefér. Szerencsére a kávé és a csoki adta az energiát, segített a pulsz dzseki, így erő volt. Mentem ahogy tudta, sokszor 30cal felfelé is. Váltani nem nagyon váltottam, kb 15 perc után bírtam összecsukni a számat, már nem remegtem annyira. A kormányt is biztosabban tudtam tartani. Újabb 20 perc után ugyan nem volt melegem, de végre nem vacogtam. Fogytak a kilik és itt már tudtam, h bemegyek a célba:) Kezeimet továbbra sem éreztem, ököllel váltottam, illetve egyik kezemmel átnyúltam a másik oldalra és úgy váltottam. Érdekes módon mikor a túlélésért tekeretm hiretelen már nem volt érdekes sem a fenekem sem a vállam, nyakam, fantasztikus az emberi szervezet. Ott ültem, tekeretem és azon godolkodtam, hogy mire képes az agy, az akarat és a test. FAntasztikus. És fantasztikus volt ezt megélni. Felállni a semmiből, amikor már azt hiszed, h vége, ezt már a szervezeted nem bírja tovább. Nagyon jó volt. meg kell h mondjam, h ilyen nehéz még semmilyen fizikai kihívás nem volt nekem. És még egyszer mondom, nem a táv volt a legnehezebb, ha szép idő van, tuti nem lett volna ekkora harc. De ez ettől volt különleges, és most, h már megcsináltam, nem cserélném el napsütésre. Szóval mentem tovább. Az utolsó 20 km-nél éreztem, h megint kéne kaja, meg inni, de a kulacsot kivenni sem bírtam, semmi erőm nem volt a kezemben. Kb 5 perces szenvedés után kibányásztam, ittam. Aztán a zsebemből egy gélt, pont egy kupakosat, kinyitni esély sem volt, így kirágtam:) Kicsit könnyebb lett, és már alig volt vissza valami. Természetesen sem melegebb nem slett, sem az eső nem hagyott alább. Aztán eljött Motala, közben persze nézegettem az időmet, és meg voltam elégedve vele. A 180 km 7 órán belül volt meg, acél felé haladva pedig láttam, h 12 óra körül leszek. Ami szuper így elsőre azt hiszem! Kb 25 km/h átlagsebesség 300 km-en keresztül. Nem rossz. Benne egy 20 perces és egy 15 perces depó. A célban aztán bicajról le, érem nyakba,órám sajna már 10 kilivel előbb jelezte, h nem fér több kör a memóriába, töröljek korábbiakat. Na persze, majd gombokat fogok tudni nyomogatni mikor a kormányt is alig tudom fogni :) Így sajna az utolsó 15km-t nem regisztrálta az óra . Nem baj, a kijelzőn láttam . 10.06 van, azaz 12 óra 12 perc alatt teljesítettem a távot.leszállás után 2 perccel vissazjött a totál fázás, remegés, sajna még várnom kellett Ildire, aki hazafuvarozott, mert a számításokhoz képest túl hamar értem célba:) Levetközni nem tudtam, Ildi segített levenni a ruhákat, kocsiba be, fűtés maxra.
Szóval ez volt a hatalmas élményem, gondoltam megosztom veletek is, biztos vagyok benne, hogy másnak is vannak ilyen élményei, én ezért (is) szeretem csinálni, legyen az futás, vagy más sport, elgyőzni önmagamat, illetve elérni a célt úgy ahogy azt az ember megálmodta magának, hatalmas motiváció!
Egy kis mellékhatás sajna van, azóta sem érzem 3-3 ujjamat akezeimen, és a jobb kezemben lénygesen csökkent az erő, egy gombot sem tudk begombolni. Tegnap elemnetm az akutra, mert komolya aggódni kezdtem, h nyaki gerinc eredetű a dolgo, ahol megnyudtattak, h perifériás, sé el fog múlni, csak nagyon sok idő kell hozzá, akár hónapok. Remélem rendbe jön, mert így nem tudok operálni, nem lennék annyira boldog, ha kereshetnék más hivatást. De bízom benne, h rendeben lesz.
Most Mo-on nyaralunk 2 hetet (szombaton értem célba, vasárnap reggel repültem haza a gyerekekkel). Most pihi jön és laza futások ha lesz kehetőségem.
Következő lépcsőfok az úszűs, júli 8-án. Még egy neopren ruha kellene hozzá, meg egy kicsit gyakorlaok a Balatonban:) Aztán uccu neki:)
Képek hamarosan, csak elég macerás ide feltöltögeni:)
Köszönöm Szabinak és Ildinek akik nagyon agyon rendesek voltak és időt, energiát nem kímélve biztosították, h a lehtő legkényelmesebben oda és visszajussak, lelkileg is támogatva drukkoltak értem. köszönöm Attilának, aki pedig Mo-on izgult és drukkolt neke, és a szüleimnek akik pedig szponzorálták, hogy egy tiszetsséges versenybringával teljesíthettem a távot. (egyébként volt aki sima "parasztlengővel" nyomta, meg volt kópár tanden bicaj is:))
Hát ez szuper volt! Megint! (megint hosszú lett, aki a rövid változatot szeretné. katt az edzésnaplómra :D)
Régen írtam blogot, de most mégsem akarok az elmúlt hónapok dolgaival untatni senkit, akit érdekelt az az edzesnaplómban láthatja a sérülésem rehabilitációjának és feléledésemnek menetét:) A lényeg, hogy februárban elkezdhettem szigorúan másnaponta futni, először 20 percet, heti 10 perccel emelve. Március végén kezdtem látni, hogy sikerülhet elindulni az idei SM-on, mert már nem fájt a lábam, emelkedett az egyben megtett km-ek száma is. Április végén megvolt a 32 kili is, fájdalom nem volt. 2-3 hete aztán megint érezgettem a lábamat kb 20 km-től, de másnapra mindig elmúlt. Úgy éreztem jó formában vagyk, már amennyire 3 hónapnyi alapozás kihagyása után lehet lenni:)
Tegnap, június 2-án volt a Stockholm Marathon, ahol a célom az volt, hogy jobbat fussak időben mint a Budapest marathonon tavaly, és, hogy úgy tegyem ezt, h ne haljak meg közben, ne szenvedés hanem örömfutás legyen! (csak emlékeztetőül: a BP marathonon 25 km-nél meghaltam, onnan egy hatalmas fal volt a végéig, onnantól akaraterővel futottam nem lábbal)
Gyakorlatban a cél az volt h 160 körül tartsam a pulzust és ehhez próbáljak menni 5.20 körüli tempót, az utolsó 10 km-ben meg ami belefér, ha még van miből :)
Pénetek este rohamtempóban pakoltam be, kicsit rendezetlen voltam, valahogy nem sikerült időben mindent átgondolnom, összereendeznem, de talán ez 3 pici gyerek meg munka mellett nem furcsa:) Szombaton 7-kor akartunk indulni, Attila a férjem kísért el, bár szegény annyira nem rajong ezekér a futóversenyekért, főleg nem a marathonért és különösen nem olyan időben mint ami a tegnapi volt......ááááááá. Kb 2 hete néztem az időjárás előrejelzést kb fél óránként (nem vicc, tényleg). Két hete még +27 fokot jósoltak, na tudtam, hogy az ki van zárva, h abban valami jó időt fussak, így akkor azért nézegettem, h legyen már kevesebb, mondjuk 17 fok. Ez szépen sikerült is, egy hete pont ennyit jósoltak, aztán 4-5 napja elkezdtet fenyegetéssé válni az előrejelzés: 7 fok, zuhogó eső, 30-45 km/h ás szél..... na ezt már 10 perenként ellenőriztem az utolsó 2 napban :D
Szóval kb fél óra késéssel indultunk, kb 2,5 óra az út tőlünk, útban két toalett stoppot iktattunk be, aztán a tervezett időhöz képest kicsit később leparkoltunk egy kölvárosi parkolóban ( a SM ideje alatt a szervezők ingyenes parkolást biztosítanak minden futónak a külső kerületekben és egész napos ingyenes tömegközlekedést). innen még el kellett metróznunk a Stockholmi Magyar Házba, ugyanis ott volt a szállásunk, aztán vissza a metróhoz, hogy kimenjünka Stadionhoz, ahol a rajt van. Azt közben elfelejtettem írni, hogy kb 1 órányira Stockholmtól elkezdett zuhogni az eső, hatalmas széllökések jöttek és 4 fokot mutatott a hőmérő. na ebben a zuhéban útban a metróhoz rádöbbentem, hogy a rajtszámomat és a chipet 11 ig behetem át és ez nagyon necces, h odaérjünk. Attila mondta, h hívjam fel őket, fel is hívtam, de nem tudtak segíteni, ha nem érek oda pár perces késéssel, akkor nem indulok....Na eléggé bestresszeltem, ennyi nehézségen átverekedtem magam, sérülés, stb., és akkor kések 5 percet és ennyi??? Na hülyére izgultam magam, aztán 9 perccel 11 előtt leszálltam a metróról és elkezdet rohanni mint az örült, keresztül a hömpölygő emberáradataon akik mind a versenyre igyekeztek, persze mindenkinek chip a cipőján. Sűrű mea culpázások között vágtattam előre, közben úgy éreztem, hogy elég is lesz ez a futás mára mire odaérek a rajtszámot átvenni (kb 1 km):) Persze akkora tömeg volt minden hol, h csak még idegesebb lettem. Kb 1 perccel 11 előtt bejutottam a sátroba ahol szardínia módra összezsúfolt, a hideg, a zuhogó eső és a széllökések elől menekülő futók ültek, álltak, öltöztek, kenték magukat kérmmel, ettek, ittak, de leginkább, az előrejutást akadályozták. Végre megkaptam a borítékomat. Kifelé ugyanaz a tülekedés kevésbé idegesen. Kint találkoztam Attilával aki szintén odaért mire én kiverekedtem magam, aztán átmentünk az öltöző sátorhoz. Na itt is rengetegen voltak (ja, 21 ezer futó nevezett a SM-ra), felöltöztem, egy rövidujjú technikai, egy hosszú ujjú technikai, egy futódzseki (nagyon vékony), egy 3/4es naci, kompressziós trédzokni, egy csoki a kabátzsebbe, egy a nadrágzsebbe, egy gél a karomra a másikra meg a telefonom. fejhallgatő, fejpánt, rá a baseball sapka. Persze a pisilésre mindenhol hosszú sor állt, 11.45kor kellett kimenni a rajthoz, na erről is majdnem lekéstem. attila leadta a megőrzendő cuccomat, itt elvesztettük egymást, egyedül menetm a rajtjoz és a nagyonkedvenc esőkabimat kénytelen voltam ott hagyni a korláton, remélve, hogy Attila a rajt után megkeresi nekem (hát, nem tette, így nagyon fáj a szivem azóta is a dzsekim után..:(( ) Elég idegesen vártam a rajtot, nem láttam Attilát, nem tudtam mi lesza dzsekimmel, nem mondhatnám, h igazán fókuszált voltam. Aztán kikapcsoltam, ezeklet és eklezdtem a futással foglalkozni. Megnéztem h hol van a közelemben 3.45-ös lufi, azaz hivatalos nyúl. Tudtam, h a nyulak bruttó idő alapján mennek, azaz, h az ő tempója valószínűleg sok lesz nekem, de gondoltam megpróbálom az elején és meglátjuk hogy megy. A rajtpisztolyt nem is hallottam, csak h elidnult az emberáradat, először sétálva, majd a rajtvonalon mindenki szépen futni kezdett. Mentem a 3.45ös lufissal, kérdeztem, hogy milyen átlagtempót fog menni, nagyon morcosan és mogorván válaszolt, elkezdett nem szimpatikus lenni. Hát nem azért van ott, hogy segítsen nekünk? Na mindegy, mentem vele 3 km-t, de nagyon nem tetszett sem a stílusa, sem a tempója, így döntöttem, megyak a saját pulzusom és érzésem szerint. Jó döntés volt. Lufi eltűnt szép lassan, én meg mentem úgy, h kb 160 körül legyek. Persze leginkább felette voltam 3-5tel, a tempó is változatos volt, de az órám szerint szépen beálltam az 5.18-as átlagtempóra. A SM két körből áll, az első 17 km, a második tesz egy kerülőt az elején, aztán ugyan az az útvonal mint az első, így az 25km. Az első körben a az 5-7 km-ig lévő rész a vízparton brutál szembeszéllel, arcbanyomós esővel elég kellemetlen rész. Így íz első körben még nem is volt olyan gáz, de ennek a végén van Stockholm leghosszabb hídja, nem kicsi emelkedéssel, ahol képzelhetitek milyen volt azt hittem levisz a szél meg az eső a hídról. Szerencséra a másik oldalon kicsit könnyebb volt a terep, kis hátszél és esőárnyékosabb utcák. 18-ál várt Attila, itt azt hiszem már 5.21 volt az átlagtempóm, 15 nél ettem egy fél csokit, nagyon jól esett, persze minden 3 km-ben volt izó, így ittam rendesen, aztán gélt akartam enni, de rájöttem, h a narancsos ami nálam van, nagyon keserű, így kértem Attilától a lilát, cseréltünk. 18 után fordul rá az ember a kitérőre, ez egy parkos rész, állatkert, skanzen, vidámpark, ilyesmi van ott, sokan nem szeretik, mert nincs a sok hajrázó ember, nincsenek házak, aki Stockholm utcáin fut minden nap, annak ez nem olyan motiváló. Nekem jó volt, mert én az erdőhöz vagyok szokva, viszont 19-nél elkezdett fájni a lábam, azaz a csípőm, a sérülésem helyén...Na, kicsit aggódni kezdtem, h ez azért még fél táv sem, mi lesz itt. próbáltam nem fogyelni rá, jól is ment, zavaróan nem fájt, csak érzetem...mint mikor lötyög egy csavar: megy még gép, de vajon mikor esik szét...? A félmarathon is itt kint van a pusztában, igyekeztem mindenhol vigyorogni ahol csak hivataos fényképezőt láttam, többek közt itt is. 28 volt a következő találka, ez ott van ahogy az ember kijön ebből a parkos részből, addig rájöttem, h az a legjobb, ha szépen kortyolgatok a gélből kb 2-3 km-enként, éreztem, hogy segyt, hogy jó erőben maradjak,. ja, auzt nem is mondtam, h persze eddigre már szétfagytak az ujjaim teljesen, láttam egy hőmérőn, h tényleg 4 fok van, alig tudtam mozgatni az ujjaimat, érezni semmit nem éreztem velük. A gél tetejét csak foggal tudtam leszedni, a kupak alatt lévő kis műanyag gyűrűt sikerült is amjdnem aspirálnom, a torkom feléről öklendeztem vissza....Szóval 28 nál kértem egy fájdalomcsillapítót Attilától és vissza a másik gélt, mert a lila elfogyott. itt mrá nem érdekelt, h ez meg keserű:). Tudtam, h 30 után jön a feketeleves, nem is a holtpont miatt, hanem az útvonalban megint az a hosszű partmenti szakasz az időközben még erősebben zuhodő esővel és sezmbeszéllel, utána meg meg kel mászni a hidet.Vártam a holtpontot, hogy legyőzhessem, de nem jött:) Megijedt:) Nem volt semmi holtpont, fáradt voltam, de küzdöttem előre a széllel szemben, időnként majd levitte a sapkámata fejemmel együtt, itt minden erőmer bedobva is sikerült 5.35 körüli km-eket mennem. Aztán ráfordultunk a hídra, itt már tudtam, h csak ezt kell megmásznom és bemegyek a célba:) Ez a 31-32. km-nél van, eddig igyekeztem tartani a pulzustm ersez emekedőknél feljebb ment, de a lejtőknél meg lejjebb, ja persze a lejtőkön mindig úgy száguldoztam lefelé a HOKA-ban, hogy mindig csak nézték a többiek, hogy ez a hülye csaj meg hova rohan..:) szóval jött a hídról lefutás, meg a 32 km, itt volt a pont, ahol úgy éreztem, hogy nagyon erős vagyok, nagyon megvan a fejemben a jó eredmény, innentől amit lehet beleadok. Itt elengedtem a pulzust, azaz nem foglalkoztam vele tovább, tudtam, h innen már menni fog akkor is ha 170. Hirtelem nemem egy 4.55ös kilit, aztán a többit is szépen 5.20 vagy alatta. nagyon jó volt. Fáradt voltam, de mégis úgy éreztem, h enyém a világ és hatalmas energiám van. Innetől csak arra figyeltem, h előr, előre, minden energiát bele, sé gyorsítani. Az én órám szerint 5.22es átlagtempó volt a híd után, a 40. km-nél teljesen rástartoltam, 4.54 és 4.45 lett az utolsó két km. ezzel feljött 5.20 ra az átlagtempó. Láttam, hogy ez nem stimmel teljesen a kiírt részeredményekkel, de láttam azt is, h az én órám folyamatosan egyre előbbre mérte a km-eket mint amik ki voltak téve. Gondolom azért mert nem az ideális íven futottam mindig és a 21 ezer ember között rengeteget evickéltem extra métereket. Ja, 32-nél terveztem eredetileg a zenét, de nem kapcsoltam be, nem kellett, vitt előre az eufória, a stadionba bekanyarodva még van egy 3/4 kör a célig, még itt is sprinteltem, és nagyon jó volt, tényleg. Az első marathonon nem volt ilyen érzésem, azaz a cél előtt 2 km-rel igen, de ez most más volt. Úgy érzetem, hogy pontosan azt csináltam meg amit akartam. Az órám 42.970 km-t mért és 3.49.28-at, a hvatalos idő pedig 3.48.18 lett ( a 42.195-re ugye) ami ugyan nem teljesen az áhított eredmény, de tökéletesen, maradéktalanul elégedett vagyok. Megcsináltam a tervet, okosan futottam, nagyon erősnek éreztem magam fejben és a testem is engedelmeskedett. A célban pár örömkönny is kicsordult, Attila is odaért, kaptam egy rózsát is Tőle, nagyon aranyos volt. Megkaptam az érmet és szépen beirányítottak a fényképező, chipeltávolító, pólóosztó svédesen pontos futószalag rendszerbe:) Na itt kezdtem fázni, de nagyon. Futás közbe tökéletes volt a ruházatom, de ahogy megálltam, az összes vizes cucc a hides zuhogő esőben rámtapadt és csillapíthatatlan remegésbe kezdtem. A zuhanyzós sátorhoz vettük az irányt és vagy negyed órát álltam a langyos víz alatt. Szegény Attila, minden tiszteletem az Övé, Ő ezt a 4 órát végig esőben állta ki, totál átázott és szétfagyott. Nagyon köszönöm Neki még egyszer, h eljött velem, végig segített, és hát egyátalán, köszönöm Neki, hogy futhatok...:)
Ennyi a sztori, jó hosszú lett, leginkább magamnak írtam, h x év múlva visszaolvashassam :) Futás után visszamentünk a szálláshoz, átöltözés, Attila is zuhanyzott, majd bementünka belvárosba egy finom olasz étteremben vacsiztunk (én eddigre mer kb 5 farkas éhségével vetekedtem), aztán moziztunk egyet (Man in black 3).
Ja, a lábaim: említésre méltó, hogy a gyógyszer után elmúlt a csípőfájdalom, később ugyan picit még éreztem, ma is még talán egy kicsit jobban érzem mint a másik oldalt, de nem vészes. Ami nagyon pozitív volt, hogy a futás után nem voltak különösebben szétmenve a lábaim. Emlékszem, h tavaly a stadiun lápcsőjén egy böntetés volt leenni a cél után, most meg smemi gondom nem volt, a mertóban is simán mentem lefelé, míg a tömeg többsége nyögdécselt, volt aki hátrafelé ment lefelé:) ezt egy rész a HOKA-nak tulajdonítom, mert idén lenyegesen magasabb átlag heti km-eket futottam és nem fájt sehol semelyik lábam, míg tavaly már a marathon előtt mázsaszámra kenegettem az itt-ott fájdalmas részeket. Másrészt talán picit jobban hozzá is szokott a lábam a terheléshez.
Köszönöm Csupor Kriszti barátnőmnek a sok támogatást, okos tanácsot, bizalmat, sosem felejtem el, h Ő indított el a futás útján. Köszönöm, a "nagyoknak" azaz az ultrásoknak, hogy példát mutatnak, hogy megmutatják, hogy lehet sokat és lehet jól és lehet okosan futni. Sok edzésen futottam úgy, h "jaj, mit nyöszörögsz egy kis hasfájáson vagy fáradtságon, mikor mások 6, 8, 12, vagy 24 órát---esetleg 6 napot-brrrrrr----futnak, és megcsinálják, nem nyöszörögnek. Vagy azt igen, de akkor is megcsinálják". Sokat gondoltam arra, hogy ha netán mégis az lesz, mint a Bp marathonon, és jön a fal valahol, akkor nagyon erős leszek fejben és arra gondolok, hogy pl hogy lehet egy 24 órás futáson a 18-20. óra után a semmiből fellállni és újra 5.45ös tempót futni például, és hogy egy marathon ehhez képest gyerekjáték, tehát én ezt meg tudom csinálni:) Tudom, ez nem egy eget rengető időeredmény, van még mit fejlődni, természetesen állképesség és pulzus terén is, nem is erre vagyok büszke, hanem hogy megcsináltam a tervemet és "okosan" futottam annak ellenére, hogy sérült voltam, kihagytam 3 hónapot, 20 perccel kezdtem újra és hogy nagyon nem futóbarát időjárás volt.
Kívánok mindenkinek sok ilyen élményt, sok ilyen "okos" futást, sok ilyen "enyém a világ" érzést:)
(Képek folyamatban:))
27 hozzászólás
