Fenti címmel szerveztek múlt csütörtökön egy barátságos délutáni összejövetelt egy hozzán közeli városka melletti dombon.

Szóval az úgy kezdődött, hogy két műtősnő kollégám, aik szintén letekerték a 300 km-es vatternrundant, időnként postaltak a FB-on, hogy valamiféle lépcsőzést csináltak valamiféle nagy lépcsőn:) Aztán pár napja egyikük feltett egy cikket amelyben  a LÉPCSŐ meghódítására invitálják az elvetemült mozognivágyó halandókat, egészen pontosan a 427 lépcső, 10xeri legyőzésére, mert hát egyszer nem kunszt:) Na tudtam, hogy ekem ott a helyem:)

Ez a lépcső egyébként egy dombra vezet fel, ami eredetileg ipari műemlék ahol rendszeresen modern műalkotásokat állítanak ki a dombtetőn, ennek része ez a falépcső is ami ebben a formában a leghosszabb Svédo-ban. Már jó ideje felfedezték ezt a mazohista szellemű műkedvelő sportemberek maguknak, így lehetett, hogy a kollégák is ráharaptak. Most viszont két lelkes szervező kitalálta, hogy legyen egy ilyen kellemes kis délután , ahol közösen vidámkodva teheti meg a távot mindenki, akinek kedve van.

Így néz ki a LÉPCSŐ

A délután úgy kezdődött, hogy hazavontoztam a kórházból, kocsit h

A délután úgy indult, hogy hazavonatoztam a kórházból, kiskocsit hátrajagyva a férjemnek, hogy majd ő is ki tudjon jönni délután. Gyerekeket elhoztam oviból, vízzel  szendviccsel felszerelkezve elindultunk Kumlára a barátainkhoz, akik megígérték, hogy a férjem megérkezéséig vállalják a bébiszitterkedést. Én, a szigorú anyuka aki csak kb ünnepnapokon ad édességet a gyerekeinek, betankoltam kekszből-gyereklekenyerezés gyanánt, mert azért aggódtam, hogy hogy is lesznek el a gyerekek, fóleg a 2 éves, számára nem annyira ismert emberekkel.  Barátaink tudták az utat a dombhoz,együtt mentünk ki. Megérkezvén kicsi meg is lepődtem mert a szűk erdei út tele volt autókkal, nem gondoltam, hogy ennyire népszerű az önkínzás eme fajtája errefelé:) Gyerekek jól elvoltak barátaink kisfiával, Hangika azért kicsit megszeppentnek nézett ki miután látta, hogy itt bizony nincs kecmec, neki Mariannal és Misivel kell maradni, anya pedig megy és ezeken a lépcsőkön fog futkorászni-vagy cammogni mint ez később a formát reálisan megmutatva kiderült:)

A lépcső aljában ideiglenesen felállított sátorból és kempingszékből álló rajtirodában átvettem a rajtszámmat, mert bár ez egy teljesen barátságos, díjazás és nevezési díj nélküli megmozdulás, mégis sokkal motiválóbb egy csinos kis rajtszámmal a pólón futogatni:) 17órakkor elindult a második futam, mert anyni volt az érdeklődő, hogy két rajt volt, szerencsémre, mert az elsőre nem értünk volna oda. Nagy lendülettel indultam futva felfel, 100 lépcső körül éreztem, hogy a combjaim égni kezdenek, gondoltam is, hogy ha így folytatom akkor ez kívül belül nagy égés lesz, így tehát tempós felfelé mászásra váltottam, mint egyébként mindenki körülöttem. Volt pár profinak kinéző résztvevő is, pár férfi akik futómozgásszerűvel haladtak felfelé, de nem ők voltak a többség:) Lányok közül egyszer sme előzött le senki, azért erre ügyeltem:)

Kb 200 méter hosszú egyébként a lépcső, a tetején még van kb 200 méter meredek emelkedő, amíg az ember felér a tetőre ahol egy fémből készült modern templomfélét formázó szobrot megkerülve lehetett elkezdeni lefelé zúgni a szerpentinen. Terepfutók biztos megerősítenek benne, hogy bizony meredek lejtőn lefelé sem éppen leányálom futni. Itt is éreztem rendesen a combjaimat, mivel a hokában egyébként is nagyon lehet lefelé menni, itt rendre lehagytam pár embert, illetve volt egy kanyar amit alig tudtam bevenni:D Egy kör picivel több mint 1 kili volt, az első kör nem is volt rossz, még 7'40 körüli tempóval. A lépcső alján Ákos kisfiam nagy lelkendezve pacsizott velem, és akart volna megölelni, de mondtam, hogy még van vissza pár kör...Hangikát nem láttam, de sírni sem hallottam, így megnyugodott anyai szívem, hogy biztos jól elvan a kiscsaj.

Első kör után:)

Második körtől szép tempósan gyalogoltam fel a lépcsőkön, különböző testtartásokat kipróbálva az energia legoptimálisabb kihasználását keresendő: előrehajolva majdnem megfogva a lépcsőket, combra támaszkodva, csípőhajlatba támaszkodva, korlátba kapaszkodva, daliásan kihúzva magam...:) Egy kedves fotós 2 méter hosszú teleonjektívvel az egész pályán ott volt igyekezbe elkapni a szenvedés legszebb arcait, egyszer a lépcsőn elhaladtam mellette, felfelé fényképezett, mondtam, hogy most igen szépen kell tennem  alábaimat, hogy jól mutassona  hátsóm a képen---nos, a kép nincs fent a honlapon, szóval sztem nem fért bele a teleobjektívbe:D

A lépcsők egyébként meg vannak számozva és mindegyiken van egy kis fém táblácska annak a nevével aki adományozott a lépcső elkészítéséhez. Gondoltam is, hogy még 20x felmegyek és megjegyzem mind a 400x nevet. Fent a dombtetőn lelkes kisgyerekek osztották a vizet, kólát, kis asztalon kanelbulle(svéd fahéjas csiga nemzeti eledel), szóval ellátás is volt bőven.

Minden korosztály képviselte magát természetesen, kb 75 éves lehetette a legidősebb és 5-6 éves kissrácok is nyomták a köröket szépen. Láttam többgyerekes anyukát, mint magam is, fiatal sportoló srácokat, 50-60as pocakos hobbifutókat, volt profi 70 éveseket, 15 éves tornászkislányokat. Mindenki vidáman rótta a köröket. Úgy a körök felénél már éreztem hogy jó kis edzés lesz ez, lefelé a combizmaim eddig ismeretlen részeit éreztem, felfelé meg a hátsómat, gondoltam is, hogy ha heti egyszer lenyomnám ezt edzésnek, lehet, hogy nem kéne annyit aggodalmaskodnom a hátsómon lévő zsírréteg vastagsága és eloszlása miatt:D Hmm...megfontolandó lehetőség...:)))

Harmadik körben megérkezett Attila  a férjem a bébiszitter felmentősereg, kezembe nyomta a kiskocsi kulcsát és mondta, hogy akkor ők most elhúznak grillezni..

Teltek szépen a körök, annyira nem is volt szörnyű, asszem azért tudtam volna fokozni a tempót, ha muszáj, de nem volt muszáj:) A 9. körben azért éreztem, hogy most már jó, hogy csak egy van vissza, lassan elég is lesz, érzetem itt is ott is a megterhelés fáradalmait. A pulzus egyébként nem volt vészes, azt hittem sokkal jobban e fgo szállni, felfelé a max 174 volt, lefelé meg szépen lement 140körülre. éredekes módon egyébként 200 lépcső körül érzetem szibjektíven mindig a legnehezebbnek, 300 felett meg könnyebbnek, ez is mutatja, hogy ugye minden fejben dől el:)

Utolsó körben azért már spuriztam, 9es átlag alatt mentem, szerettem volna beérni 1.30-on belül, ha már futunk-bocsánat, edzünk, aztán rájöttem a garminra pillantva, hogy az össz táv több mint egy tizes, így 1.31.05 lett 10,6 kili és a garmin szerint 620 körüli szint. Megmondom őszintén, hogy több szintre számítottam, nem tudom mennyire mért pontosan az órám, de azért így sem volt rossz edzés:) Viszont az is biztos, h a lépcsőfutás nem ugyanaz mint a dombfutás, valahogy ezen utóbbi könnyebbnek tűnik:) persze ilyen meredeken ott sem szoktam futkosni.

Célba érve regisztrálták az időmet, majd ültem is a kocsiba és indultam, hogy a jól megérdemelt finom grillezett husikákat és paradicsomokat , amiket a fiúk igen szépen elkészítettek, bapakoljam :) nyam-nyam

Megérkezvén még egy ilyet találtam: