Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 55 966 233 km-t sportoltatok
Ljubjana Marathon 2010.10.24.
IRONMAN elsőre
breky | 2009-08-19 13:52:49 | 3 hozzászólás
IRONMAN Nagyatád 2009. 

Előzmények

 

Már jó néhány éve foglalkoztatott a gondolat, hogy a maraton futások után egy igazi klasszikus triatlon versenyt, az IRONMAN-t is meg kellene próbálni. Sokáig misztikusnak tűnt, hogy erre amatőrként fel lehet készülni. Végül is tavaly decemberben megérett az elhatározás. Otthon „engedélyt kértem” Anitától, hogy vállalja-e a felkészülésemmel járó sok távollétet. Ő rábólintott, látva elszántságomat.

Ezzel január 2-án, reggel fél 9-kor egy 8 km-es futással kezdetét vette az IRONMAN felkészülésem. Minden edzésemen és egyéb versenyemen szerzett tapasztalatomat próbáltam beépíteni. Ha valami jól ment, próbáltam még jobban csinálni, ha valami nem ment, másnap megpróbáltam újra.

Ha egy héten nem sikerült a heti edzéstervet megvalósítani, betegségből vagy egyéb okból kifolyólag, akkor próbáltam a következő héten egy kicsit többet, de mindig vigyázva, hogy ne kerüljek a túledzettség állapotába. Ahogy haladt az idő, növeltem az edzésóraszámot. Minden alkalmat próbáltam kihasználni az edzésre. Családi kirándulások, vagy rokon látogatások alkalmával Anitáék autóval, én bringán és/vagy futva közlekedtem.

Nehéz volt megtalálni az egyensúlyt a három sportág között. Egyik-másik sportág valahogy mindig háttérbe szorult. Ilyenkor próbáltam a következő hónapban a másikat erőltetni jobban.

Elmondhatom, hogy annyira motivált voltam, hogy soha nem éreztem egy edzést sem kényszerűségnek, mindig örömmel mentem ki, akár hajnalban, vagy késő este.

A felkészülésem során 285 edzésóra alatt úsztam 98,3 km-t, bringáztam 3398,9 km-t és futottam 1183,4 km-t. Valakinek soknak tűnik, valakinek kevésnek. Ez van, ennyiből kell megfőzni a vacsorát!

 

A verseny hétvégéje

 

Már egy héttel a verseny előtt egy lapra írok mindent, amit nem szabad otthon felejtenem, a krémektől kezdve, a bringás kesztyűn át, a tartalék futózokniig mindent. Tele is lett a kocsi, igaz rajtunk kívül még két versenyzőt vittünk.

A versenyt megelőző napon volt a megnyitó ünnepség, egy kis tudomány, praktikus tanácsokkal és a technikai értekezlet. Már itt megkapjuk a verseny alaphangulatát. Lúdbőrőzik az ember, ahogy tapssal köszöntik a többszörös IRONMAN-eket és külön az „első bálozókat”, köztük engem is. Anita is nagyon figyel, issza Péter Atilla szavait, hogy mit is kell csinálni egy jó frissítő személyzetnek, hiszen az ő munkájuk is nagyon fontos.

Rajtszám átvétele és a tésztaparty után igyekszünk a szállásunkra, hiszen még elő kell készíteni a versenyszerelést és jó volna egy kicsit aludni is.

 

A verseny napja

 

A hajnali ébredés után első dolgom, hogy kinézek az ablakon. Az ébredő napsugárban fürdő tükörsima gyékényesi tavat látom, amint éppen szállnak fel róla a ködfoltok. Gyönyörű, ez a nap már csak jó lehet!.

Nagy a nyűzsgés, mindenki készülődik, pakolja a cuccait a depóba. Látványos ahogy a pap derékig a vízben állva megáldja a parton a rajtvonal mögött álló versenyzőket.

 

És 7:30-kor ágyúlövésre elindul a verseny.

Hamar felveszem az utazó tempót a kristálytiszta vizű bányatóban. Nem kapkodok, élvezem a vizet, amely nem hideg, sőt inkább melegnek mondható.

Eleinte nagy a tülekedés, de próbálok inkább a szélére helyezkedni. Az úszás két 1,9 km-es körből áll. Az első kör végén ki a partra, egy gyors csók Anitának, majd vissza a vízbe. A második kör úgy érzem még hamarabb eltelt, pedig az óra szerint négy perccel tovább tartott.

 

A depóban megtörülközöm, felöltözöm, bedobok egy szendvicset és egy csokis croissant, iszom egy sportitalt, és jöhet a bringa. A verseny előtt sokakat óva intettek, hogy a kilométerórát nézve hajszolják magukat és idő előtt fejre álljanak. Nálam pont fordítva volt. Én azért néztem a sebességmérőt, hogy ne menjek túl gyorsan. Tisztában voltam a bringás képességeimmel és egy tisztességes maratont akartam futni a végén. 27-30 km/órás tempót tartottam és közben gyönyörködtem a tájban.

 

Gyékényesről 75 km megtétele után értünk be Nagyatádra, amelyet néhány pisiszünet közbeiktatásával tettem meg. Itt a versenyközpontban Anita révén kicserélem a kulacsokat, újabb croissan, energiaszelet és gyerünk tovább. Még 3 darab 35 km-es kör várt ránk. Az első kör közepén érzek először úgy, hogy ez a hátralévő két és fél kör még milyen sok. Szerencsére ez az érzés nem tart túl sokáig, fizikailag még mindig teljesen jól vagyok. Ha kicsit nehezebben megy egy-egy emelkedő, inkább visszaváltok és pörgetek. Az utolsó körben utolérek, vagy talán Ő engem, már nem tudom, egy sporttársat, akivel szóba elegyedek. Beszélgetés közben kiderül, hogy neki ez már a hatodik IRONMAN-je és duplából is megcsinált már négyet. Ezen én úgy megdöbbenek, hogy szinte észre sem veszem, hogy ismét a versenyközpontban vagyok és véget ért a bringázásom.

 

Fel vagyok dobódva, fitt vagyok, sehol egy holtpont. Az ismerősöknek viccesen megjegyzem: „most gyorsan lenyomok egy maratont, azután mehetünk haza…”.

A szervezők elveszik a bringámat, én pedig megyek az öltözőbe (depo) a futócuccomért. Néhányan le is zuhanyoznak mielőtt nekiállnak futni. Én csak cipőt cserélek, megmosom az arcom, eszem néhány falatot és gyerünk.

 Előzetes (merész) tervek szerint a versenyidő 8. órájában kezdek neki a futásnak. Most 8:15-öt mutat az óra és még mindig érzem magamban az erőt, annál is inkább, mert tudom, hogy most már az én igazi erősségem jön. Már nincs kétségem afelől, hogy én ma itt IRONMAN leszek, még ha a végén négykézláb jövök is be. A futópálya Nagyatádon belül 2.625 m-es pályán tizenhat kör.

Elkezdem az első kört, csak úgy érzésre. 13:35!!! (5:10/km) Húúúú, és még csak nem is esett rosszul. Ha az összes köröm 15 perces lenne, akkor négy órás a maratonom, amiben csak nagyon titkon hittem. Ekkor azt a tervet állítottam fel, hogy megpróbálni minél több 15 perces kört futni, és a végén majd csak lesz valami. És a körök csak fogytak rendületlenül, én meg csak sorra futok el a nagytöbbség mellett. Néhány embert már le is köröztem.

Óriási a hangulat, gyakorlatilag végig szurkolók állnak mindenhol. A túlsó fordítónál, a parkban egy rockbanda, mintha csak nekem játszana: AC/DC, Black Sabbath, Led Zeppelin, Deák Bill Gyula… jobbnál jobb számok. (az én korosztályomnak) Ez úton is hálás köszönet érte!

A 14. kör még mindig 15 perc alatt. Hát ilyen nics... és mégis van!!! A lábaim még mindig visznek, eszembe sem jut, hogy esetleg bele kellene sétálni.

Felrémlik egy mondat, amit az egyik futó mondott a már végét járó társának:

„Engedd el magad, a robotpilóta bevisz”

És egy másik, amit a bringázás során az aszfaltra írva láttam:

„Nem fáj,…  csak másképp jó!”

A maraton során ezt a 16 kört valahogy sokkal jobban sikerült fejben feldolgozni, mint más maratoni versenyeim során, ahol kilométerenként van jelölés, a 42 egységet.

Az utolsó két kör: 15:20 és 15:15. Anita szerint az egész futást végig vigyorogtam, de ezt az utolsó kettőt kölünösen.

Az utolsó körben már készülök a befutóra, leveszem a sapkámat és a napszemüvegemet.

Már hallom a spíker hangját… már közeledik a célterület… már látom a célszalagot. Lassítok, felemelem a kezeimet és hülyén vigyorogva, 12:05:34-nél beérek a célba. Óriási érzés, csak kár hogy rövid ideig tart. J Én még éljeneztetném magam, amikor már félre löknek, hiszen jön a következő célbaérkező. Neki is jár, ami jár.

Azt hiszem sikerült saját magamat is meglepnem ezzel a szinte tökéletesnek mondható teljesítéssel. Az ironman végén egy 3:50-es maratont futottam! Ennél a teljes mezőnyből csak 38-an futottak jobbat. És még egy elképesztő adat. A futáson 120 (!!!) pozíciót javítottam a helyezésemen. Persze a jó maraton futás titka, hogy ha az ember nem tud igazán jól kerékpározni, nem tudja kiadni magából ami benne van.

 

Másnap

 Vasárnap került sor az ünnepélyes eredményhirdetésre. Óriási élmény volt az IRONMAN-t teljesítők tiszteletre méltó társaságához felsorakozni. A helyi sportcsarnok jobboldali lelátójára, egy helyre ültették az összes kék finisher pólót viselő egyéni teljesítőt. 327-en voltunk. Innen egyesével, név szerint szólítva vehettük át a színpadon az oklevelet és az érmet. Így utólag visszagondolva, talán könnyedébben vettem életem eddigi legnagyobb kihívását, mint amire számítottam. Nem volt holtpont, nem volt nagyhalál, még az egy héttel a verseny előtti balesetem sem jutott eszembe, csak mikor a verseny után megkérdezték: hogy vannak a sebeim? Most még egy kicsit pihenek, és tudom, nagyon sok lemondással jár, főleg a család részéről, de nem merném azt állítani, hogy ez volt az utolsó. J                
2010-10 hó (1 bejegyzés)
2010-05 hó (1 bejegyzés)
2009-10 hó (1 bejegyzés)
2009-08 hó (1 bejegyzés)
2009-06 hó (1 bejegyzés)