No, a nyolcvanas évek óta nem futottam. Na, azért néha egy kicsit, ha sietni kellett, meg valami nagyobb túrára felkészülni, akkor egy kicsit valahol. De kedvesem, SzBogárka kitalálta, hogy menjek már el vele a fent említett versenyre. Három héttel előtte volt a kitalálás. Apropó volt, úgysincs mit felvegyek, hát sebtiben vettünk egy futócipőt. És ha már igen, és mivel meghóni sem akarék, hát kimentünk a Margitszigetre, hogy elkezdjem, elkezdjük az edzést. Ha már futok, akkor rögtön legyen két kör. Kedvesem kicsit kiakadt az időmtől, peig nem igazán ismertem a futópályát, sosem futottam még rajta, meg vak is vagyok, elébb illett megtanulnom. Azért sikerült behozni 52 percre. Másnap megint kimentünk, csak úgy izomláz ellen, szigorú utasítással, hogy ne rohanjak. Ekkor csupán 54 perc lett, kedvesem szidott is, meg örömködött is, hogy menni fog ez, egy nap pihi, aztán belevágunk, majd ő felkészít. Átengedtem neki a dolgok irányítását, lévén, ebben járatosabb. Kimentünk a verseny helyszínére, végigjárni, mivelhogy vak vagyok, nem fogok tudni tájékozódni, hát kinéztem a jellegzetes, általam látható pontokat, lediktáltam, aztán megtanultam, hogy aztán el ne tévedjek a versenyen. Aztán folytattuk a felkészülést.
De ekkor már úgy, hogy Bogárkám ült a padon, mérte az időmet, köridőimet, bemondta mindég, mikor elfutottam mellette, gyorsított, vagy lassított, mikor hogy kellett. A köridők lassan lejöttek 25 alá, a háromkörök pedig 75 percre. Aztán visszaütött a tömeg. Olyan futók, akik egymás mellett hárman futnak, és eszük ágában sincs kitérni a szembe jövő elől, meg akik keresztben átugrálnak a pályán a futók előtt, szóval egymásután néhány rossz lépés, és a két bokám, meg a két térdem szépen megrándult, meghúzódott. Kis pihi, aztán megint megpróbáltam, de két kör után megint nagyon fájt, ezért Bogárka hosszabb pihenőt rendelt el, kenegetés, aztán bokarögzítő hevederek, meg térdrögzítő hevederek, gyógyfürdő, meg kényeztetés. A verseny előtti pénteken azért kimentünk, mert nem akart engedni versenyezni, és azt mondta, ha nem tudok lefutni egy kört, akkor el sem mehetek. Hát, a kezdés nehéz volt, alig akart felpörögni a lábam, aztán nekilódultam, de a szemem csücskében ott volt a könnycsepp, hogy rohannék, repülnék a rekortán felett, de nem lehet, mert akkor biztos megzakkannak az ízületeim. Szóval, nem mertem ereszteni. A kör végén Bogárka majdnem sírva mondta, hogy 24,25, állati, én meg mondtam, hogy igen, ha lehetett volna, végre behozhattam volna 24 alá. A lábam, az köszönte szépen jól volt, bár elég ramaty érzés boka meg térd ortézissel futni.
Szombaton meló után ki Szárra, kellemes szállás, aztán még setét előtt kimentünk a falu végére, hogy a meredek aljáig fussunk egyet, emlékeztetőül, nehogy ott eltévedjek, ahol a jelzés kicsit cikcakkol. És ott fussak cakkban, ahol az cikkben megy, meg cikkben, ahol cakkban megy. Kellemes emelkedő futás volt, akkor úgy éreztem, hogy fogom bírni a terepet. Könnyű vacsi, alvás, aztán gyomorszorító izgalommal kelés, jelképes reggeli, mert az nélküle nem indulnak a Kabócák, főleg nem az Ezüsthegyiek. A rajtnál sokan, megiletődve álltam kedvesem oldalán a sorban, aztán zavartan kezdtem bemelegíteni a parkoló sarkában. De azért sokan felfigyeltek, mikor elkezdtem összehevederezni a lábam ízületeit. Két boka, két térd, még fáslin is gondolkodtam, de Bogárka szerint akkor Csanya nem engedett volna rajtolni. Izgult, hogy vigyázzak magamra, és találkozunk a célban. Aztán sebtiben előretuszkolt a sor elejére, hogy onnan rajtolhassak. Hát, elég pofátlanul beálltam a második sorba, rögtön a kanyar belső ívére. Hiába, helyezkedni tudni kell.
Fülemen az egyébként utált mp3, benne zsánmiselzsár pörög, olyan adrenalinfokozó, a lábam jár, megijedek, hogy beragadok ijedtemben, de hallom ám, hogy Csanya számol visszafele, jár a lábam egy helyben, és elindulunk. Meglepődtem, kicsit lassú volt, a forduló után udvariasan átbújok két előttem haladó között, és szokásomhoz híven, felpörgetve az indulást, nekivágok. A zene miatt semmit sem hallok, úgy érzem, mögöttem fut mindenki, a nagyok, akiket csak hírből ismerek. Ők meg nem. Sebaj, azért futok, ha már előrepofátlankodtam, nem akarok rögtön égni. Kanyar, emelkedő, még mindig nem akar előzni senki, emelkedő tetején megint kanyar, gyors pillantás hátra, hát hiába, a gyakorlottabbak beosztják az erejüket, mögöttem senki. A hosszú negyenesben kicsit megijedek, hogy rutintalanul nem osztom be az erőmet, talán a zene miatt túlpörögtem. Aztán kiérek a főúthoz, és ekkor egy sor mellém ér. Felveszem a ritmusukat, velük együtt futok, kerestzben beszélgetnek, gondolom, kicsit zavarhatom is őket ebben. Az utolsó kanyar a faluban, aztán hosszú egyenes az erdőszélig. Elengedem őket, meg még páran vágtatnak utánuk. Megérkezem az erdőbe, és itt jelentkezik az első probléma. A lábaim még mindig nem tökéletesek, hát nem tudok rohanni, a kátyúsabb részeken lelassulok. A következő rohanás a rövid aszfaltos szakasz, de a tervezettnél így is 2 perccel korábban érek ide. Nekivágok a meredeknek, kényelmesen kocogok felfelé, aztán a rövid feltúrt vízszintes szakasz, ahol két lépés, és mindkét bokám, térdem kimegy megint, és vége. A hosszú meredek feléig még tudok kocogni, a tüdőm, szívem bírja, a felétől azonban a kövek miatt már nem bírják a lábaim. Már fáj, nagyon fáj. A hegytetőn az út bakhátas, kevés a keresztben vízszintes metszetű szakasz, a fájdalom állandósul, minden lépés kínoz, de menni kell, mert idő, és végig kell csinálni. Már jó idő nem lesz, talán szintidő sem, de itt vagyok, csinálni kell. A Körtvélyesre bevezető út kicsit szolidabb, megtekerném, de vánszorgás, odaérek. Magamhoz képest, illetve a tervezetthez képest 15-20 perc csúszás. Vége, nem bírom, megállok a dugás után, amit az ujjamra húzattam, mert nem láttam, mit kell keresni. Pihenek, görnyedek, és felmerül, hogy négykézláb visszamászok a rajthoz. Aztán felmerül a kedvvesem arca, aki valahol szembe fog jönni, és akkor ő is feladja, és aki hetek óta küzdött értem, masszírozott, kenegetett, mérte az időmet, diktált, rohangált kenőcs, zokni, sapka, meg egyebek után, mindent, de mindent ez elé helyezett. Hogy jól, és hogy szerepeljek a versenyen. Nem adhatom fel. Nekivágok, görnyedve, jajgatva, vánszorogva. A bokáim, a térdeim sikítanak a terhelés ellen, a fájdalom mindenemet hőzza, a terep pedig, ami egyébként oly könnyű, most kíméletlen, és kegyetlen. Mennek el mellettem, a mezőny, és néha hallom a biztatást, hogy hajrá, és hogy így tovább, én meg visszaintek, ha éppen nem támaszkodom, mint aki elébb jött le a fáról, és még tanulja, miképp kell járni. A meredeken lefele Ilona forrás felé elég, felkapok egy vaskos husángot, két kézzel megmarkolom, és azon lendítgetem magam előre, lefele, kicsit használ, talán. A meredek alján eldobom, valaki visszaszól, hogy miért nem... de nem értem, mire lekapom a fülest, már messze van. A dugásnál megint kérem, hogy teremtsenek kontaktot a dugó és a lyuk között, mielőtt leverem a fél asztalt keresgélés közben, pár korty, elmegy megint pár futó, aztán nekivágok. ugyanolyan nehéz, fájdalmas, és kilátástalan. Pár száz méter, meg két eskanyar, aztán csodák csodája, az út kezd sima lenni. Lassan felegyenesedek, érzem, a bokám és térdem nem tiltakozik annyira. Lassan gyorsítom a kocogást, és már megy. Ennyit a terepről. nekiiramodok, ez a fájdalom már kismiska az eddigiekhez képest. Aztán meglátom az első embert magam előtt. Utolérem, ez erőt ad, hajrát kiáltok neki, és gyorsítok, ég vagy 5 futót leelőzök, ettől máris jobb lesz a kedvem. Rohadjak meg, most már befutok, csak a szalagok ne szakadjanak, és ne legyen rossz terep, ja, csak az ne!
Utolsó ellenörző pont, dugás, megint segítséggel, valaki mondja, hogy kemény, én meg kérnék szilvapáleszt, az nincs, nem baj, akkor futás, és nekivágok az aszfaltnak. Felüdülés a lábamnak, jól meghúzom, a fülesben fütyül a szél, aztán a susnyás, és megint a nem túl jó erdei terep. Már nem érdekel, combcsonkon is befutok, már nem óvatoskodom. A falu szélén megint aszfalt, nem vagyok fáradt, a légzésem még mindig kettőt be, három ki, nagyokat lépek, hosszan, a bokám meg térdem elzsibbadt, nem is érdekel, visz a lendület, és hogy látom az alagút végét. meredekebb lejtő, aztán a kocsmasori hosszú egyenes, tolom neki, a trafónál balra, meredeken lefele, ez azért nem esik most jól. Aztán a célegyenes, és ahogy szoktam, nyomok egy sprintet. Majdnem elviszem Lupust az asztaljával együtt, dugáshoz segítség, aztán összerogynak a lábaim, köszönet a hölgynek, aki betámogat az épületbe.
Hevederoldás, rájövök, hogy 2:05 az időm, elégedett vagyok. ivás, heveder vissza, és visszavánszorgás a célhoz, várni Bogárkát, mert megígértem. Befut, szurkolok neki, meg előtte még másoknak is, akik érkeznek.
Másnap Dagyály, fürdés, pihi, és aztán egy hét pihi, hogy a lábam regenerálódjon. De jövő hét hétfőn kezdem megint az edzést, mert megfertőződtem...