Sárvár félmaraton

Már régóta halogattam a szembenézést. Elég sokat edzettem a télen, többet, mint korábban bármikor. Szép lassan persze, az átlagsebesség biztosan nem volt 7 perces ezreken belül. Erősítettem a lábam és az agyam, keringésileg ez nem volt igazán terhelés.

De azért, a specifikus edzés elve ide vagy oda, úgy éreztem, ennyi futás nem telhet hiába, talán egy kicsit fittebb is lettem. Az utóbbi egy-két hónapban néha lendületesen is futottam, de valahányszor elhatároztam, hogy belemérek pár kilométert, nagy ellenérzésem támadt. Nem akartam tudni az időmet. A tudás nem boldogít.

A félmaratont remek edzettségi tesztnek tartom, nem olyan rövid, és nem olyan hosszú, hogy speciális felkészülést igényeljen. Elég hozzá jó kondiban lenni. A felkészülésem elején, ősszel, lefutottam már ezt a versenyt, 1:32:22 alatt, így van is mihez viszonyítani.

Szóval elindultunk. Mivel a tempót egyáltalán nem gyakoroltam és kilométerjelzésekre sem számítottam, teljesen pulzusra alapoztam az erőbeosztást. Legyen 175-178 körül, aztán majd a végén belehúzok, 185 fölé. Könnyen indult, kilométereken keresztül láttam az elsőket és nem nagyon akart 175 fölé menni, olyan 4:08 körül haladtunk, ha lehet hinni a felfestéseknek. Jött aztán a másfél kili gödrös földút, nem olyan sáros, mint ősszel, de azért felugrott a pulzus 180-ra. 

Megint országút, a bolyban néha már 168-at mutat az óra, majdnem elindulok egyedül, de visszariaszt a szembeszél. Ikervár után, olyan 9 kilométernél egy zalaegerszegi sporttárs, akivel már ősszel is jól húztuk egymást, szétrántja a bolyt. Jó is, én is gyorsítani akartam.

Ekkor kezdődött a dráma, szúrogatni kezdett az oldalam. Vissza is vettem gyorsan, nehogy elhatalmasodjon és séta legyen a vége. Többféle elmélet létezik, mi lehet ez, egyesek szerint a lép görcsös összehúzódása, mások szerint a rekeszizom görcse. Mindkettőben lehet igazság, mert mielőtt kivették a lépem (15 éves koromban kerékpárbaleset), a baloldalon szúrt, azóta pedig a jobboldalon, de annál inkább :-).

Így tempózgattam a sótonyi dombig, ami 60 méter magas, mint ma megtudtam. Felfelé elmúlt a szúrás, mert ugye csökkent a rázkódás, fel is tornáztam a pulzust 183-ig. Bárcsak a célig tartana az emelkedő :-). De nem, innét a cél vagy 6 kilométer, majdnem végig lefelé, ami nem kedvez a szúrásnak, nem tudok 175 fölé menni.

A végén ketten is megelőznek, tudnék már menni, ha nagyon akarnék, de jobb a békesség, úriember a célegyenesben nem előz. Ha tudtam volna, hogy 10 másodperccel maradok le az öregfiúk (40+) első helyről, azért sprinteltem volna egyet :-) Így hát befutottam 1:30:31 alatt. 2 perccel jobb, mint ősszel, éppenséggel meg is tudnám magyarázni, hogy mi miatt maradt benne egy-két perc, de lássuk be, ez még mindig nem a nagy áttörés :-). 

Az remélem egy hónap múlva lesz, szintén Sárváron.

A múltkor már úgy éreztem, nagyjából kikísérleteztem, milyen módszerrel juthatok legmesszebb 24 óra alatt, egy perc gyaloglás másfél perc futás váltogatását találtam legkevésbé fárasztónak. Az a lényeg, hogy a két mozgásforma nem teljesen azonos izmokat használ, a "futóizmok" regenerálódhatnak gyaloglás közben, sőt ez talán fordítva is igaz.

Kicsit megingatott azonban Kouros a facebook oldalán írtakkal. Élettanilag talán helyes beosztani az erőt és gyalogolni az első körtől, de mi a helyzet etikailag? Nem illik az ultrafutás szellemiségéhez a tervszerű visszafogottság. Az ókori görög hérosz nem akarja elkerülni a szenvedést és a bukást, keresi a végzetét.

Valahogy fel kell oldani ezt az ellentmondást. A ma reggeli kocogásom közben hirtelen rájöttem :-). Mi lenne, ha nem futást váltogatnék gyaloglással, hanem kétféle futóstílust? Aztán persze a verseny egy bizonyos pontján már bejöhetne a gyaloglás is, ha muszáj.

Valamikor nagyon érdekeltek a futóstílusok, kettőt sokat gyakoroltam és most is alkalmazom őket tempótól és kedvtől függően:

http://powerhiker.fw.hu/pirie.htm

http://powerhiker.fw.hu/futotechnika_mittleman.htm

Az első dinamikus, lábközépen futás, a második sarkon történő, kissé ezoterikus ultrafutó stílus.

Az első jobban adja magát gyors a futáshoz, a második lassúhoz, de némi gyakorlás után ez már nem ilyen szükségszerű, pl. a félmaratoni egyéni csúcsomat sarkon, a 12 órást lábközépen futottam.

Meglehetősen eltér a kettő, más izmokat használnak, talán hasonló elven, mint a futás-gyaloglás ez a váltogatás is működhetne. És mégsem olyan ciki, mint a séta, amivel jól kizárnám magam A VALÓDI futók közül, Mr. Kurosz szerint :-)