A siófoki váltóhelyen feltankolok, szemüveget cserélek és nehezen, de futást imitálva továbbindulok. Nem vagyok már friss, egyre jobban kezdem érezni a fáradtságot. Most már nemcsak a lábaimban, hanem valahol belül is. Próbálok arra koncentrálni, ami már mögöttem van, arra a 150km-re, nem pedig az előttem lévő 60ra. Ennyit egyben még sohasem futottam, ha most megállnék, már meglenne a heti 200 :) Megállásról persze nincs szó, annyira azért nem rossz a helyzet. Háromnegyed hat van, az „A” tervemhez képest majdnem egy óra előnyt szereztem, ez már jól hangzik :) A váltósok csak egy óra múlva indulnak, addig még jó pár kilométert megteszek, azt kezdem számolgatni, vajon hol ér majd utol az első váltó. Időtöltésnek jó, de a fejszámolás most nem nagyon megy. Szabadi-sóstó vasútállomás előtt egy futó ismerős jön szembe bringával, gondolom a váltósokat várja. Visszafordul, a frissítőig elkísér, beszélgetünk, bíztat, most minden szó jól esik. A frissítőnél egy nagyobb társaság lelkesen és hangosan szurkol ismeretlenül is. Nagyot nevetünk, amikor kiderül, hogy a frissítő asztalról kínált sós rudat az előbb Ági adta nekik, azzal akarnak megetetni, de mondom, hogy szerintem nekünk van még a kocsiban :) Ezt az utat a következő frissítőig megint jól ismerem, mert nyaraltam itt is jó pár évvel ezelőtt és akkor itt futottam reggelenként, csak talán valamivel frissebben :) Már nem tartom a 10 perc futásokat, csak annyit futok, amennyi jól esik. Ez van, hogy 8 perc, van, hogy csak 5, de nem baj, jó ez így. Menni kell ez a lényeg. A világosi vasúti átjáróhoz sem futok fel, sőt egy szatyorral ballagó nénit, kemény küzdelemben tudok csak utolérni az emelkedő tetejéig. Ági minden ponton vár, bíztat, feltölt, megölel. Kérdezi, hogy mondja-e a helyezésemet, de nem szeretném tudni. Csak magammal akarok megküzdeni. Frissítő után fölfelé tart az út, süt is a nap, nem esik jól. Itt futni nem tudok, csak gyalogolok fölfelé elég hosszan, csak a tetejére érve váltok kocogásra. A lefelé még megy, ez jó. Lassan ugyan, de elérem Balázs és Chino frissítőjét, mondja Balázs, hogy én is tudom ám magamat szívatni :) Ezzel egyetértek. Én meg azt kérdezem, hogy Ő miért nem az asztal ezen oldalán áll, azt mondja nem elég felkészült. Na persze ezt nem hiszem. Megyek tovább, látom az órán, hogy a váltók már úton vannak, de továbbra sem tudom kiszámolni, hol fognak utolérni, már nem fog az agyam rendesen. Szerencsére árnyékos út jön, bár enyhén fölfelé tart, kocogni még tudok rajta aránylag hosszú, legalábbis nekem hosszú 1-2 perces szakaszokat. Az út végén ki a 71.-es út mellé, autók húznak el mellettem folyamatosan, hangosak, büdösek, nem esik jól. Legurulok a dombon, úgy emlékszem, hogy az út alatti átjáró után van a frissítő, ezért meglepődök, amikor látom, hogy a CBA előtt áll az ember az asztallal. Ági még sehol, bár mondta, hogy bemegy a benzinkúthoz jégkockáért, de már itt kellene lennie. Mondom a frissítő embernek, hogyha jön egy szőke lány zöld Skoda Oktáviával, akkor mondja meg neki, hogy továbbmentem és a következő ponton találkozunk. Mondja, hogy OK, még a rajtszámom is felírja, de szól, hogy nem ugyanaz az útvonal, mint tavaly, mert nem kell átmenni az út alatt, hanem balra le a partra, aztán tovább és úgy vissza fel. Mondja, hogy ez szintesebb, na ennek nem örülök. Aztán, mintha Ágit látnám kocsival közeledi, integetek, de aztán mégsem erre jön. Vagy nem vett észre, vagy nem Ő volt. Megyek tovább, a sarkon a lépcsőkön árnyékban fekszik az osztrák fiú, kérdezem, minden OK, de csak integet, hogy menjek. Már lefelé sem jó és felfelé sem. Már csak az egyenes elviselhető. Felérek Kenese elé az út mellé, Ági vár, mondja, hogy Ő is a tavalyi pontra számított. A lényeg, hogy megvan, feltöltök, aztán tovább. Át Kenesén a házak közt jó hosszan, most már ereje is van a napnak, nehezen telnek a kilométerek. Kenesén egy jó adag zöldséges rizst nyomnak a kezembe, még meleg, először azt gondolom, hogy nem fog lemenni, de séta közben szépen az egészet megeszem. Jól esett a séta is, meg a rizs is, nem sajnálták róla sót ;) Kis futás és máris átértem az úton, irány az erdei szakasz. Ott legalább árnyék vár. Ez is ismerős szakasz, sokszor futottam már itt, amikor céges tanfolyamokon voltam Kenesén. Az erdő bejáratánál táborozó fiatalok tanulják a földmérés csínját-bínját, észre sem vesznek, csak, amikor már elfutok mellettük, néznek is csodálkozva. Az erdőben mellém szegődik egy bringás, kérdezget a versenyről, mondja, hogy Ő is került már Balatont kerékpárral. Beszélgetünk, aztán elhúz, én pedig erőltetem a futást, már csak így megy. Még a frissítő előtt utolér az osztrák fiú, úgy látszik összeszedte magát. A frissítés után, megint rendőr állítja le a forgalmat a 71.-esen, hogy keresztülfuthassak, ezért próbálom legalább a futás látszatát kelteni. Fűzfőn már tömegesen érkeznek az emberek a strandra, itt már begyűjtök néhány beszólást, de már nem ér el hozzám. Ráállok az egy perc séta egy perc futásra, ez még megy. Nem tudok nem arra gondolni, hogy kb. egy maratoni táv áll még előttem ebben a hőségben, de nem keserít el, hiszen még csak 9 óra van és a tervem szerint kb. délután négyre kellene beérnem. 7 óra egy maratonra csak összejön. Már ébredezik bennem az érzés, hogy meglesz. Innen már valahogy meglesz! Próbálom felidézni azoknak a szakaszoknak a képét, amelyekre tavalyról emlékszem. Tudom, hogy van egy olyan rész, ahol nagyon hosszan emelkedik a bringaút az autóút és a vasút között, árnyék nincs, tavaly is rosszul esett. Na a következő forduló után ez következik. Még az 1 perc futások mennek, összeszedem magam és nekimegyek. Szerencsére Ági félúton is vár, hideg vízzel, bíztatással, különben nem biztos, hogy felérnék a tetőre. 10 óra van, már tűz a nap ezerrel, árnyék semmi. Itt ér utol az első váltó csapat. Úgy zúg el mellettem a srác, hogy egy perc múlva már nem is látom a hosszú egyenesben. Az emelkedő tetejéhez közelítve ér el a vég. Se levegő, se erő, csak a forróság. Kívül is és belül is. Egy pillanatra megszédülök. Sétára váltok, de csak lassan javul a helyzet, már csak az utat bámulom a lábam előtt, felnézni is nehéz. Valahogy elérek Alsóőrsre, ahol váltóhely is van. Azóta már egy pár csapat oda is ért, megy a készülődés. Ági ápolgat, Tibi is ott terem, kérdezget, megy-e még mosoly :) Már nem. Kérdezi, hogy mit szólnék, ha a fiúk elém jönnének Füredre? Azt sem tudom milyen fiúkról beszél, de úgy érzem, hogy ezt a harcot egyedül kell megvívnom, mondom neki, hogy nem hiszem, hogy jó ötlet, mert nagyon magamba vagyok fordulva. Ági fenyeget, hogy akkor Ő jön velem Füredtől, mondom neki, hogy se futócipője nincs, se a felkészültsége nem olyan, hogy 10km-t jöjjön velem. Nevet rajta, mert Ő látja a tempómat és tudja, hogy akár mezítláb és fél lábon ugrálva is tartaná velem ezt az iramot :)
Nem akarok vitázni, ahhoz nincs erőm, megyek tovább, már csak gyalogolva. Innen már csak 20km. Próbálom magam meggyőzni, hogy ez már csak 4 kör a szigeten, ez semmi, az egészhez képest is semmi, túl vagyok a 192km-en. Ági most már folyamatosan szemmel tart, nem megy előre, csak kb. 500m-t ott vár. Megküzdök minden lépésért, futásra most nem is gondolok. Ki vagyok ütve, a meleg kiütött. Pedig a gyomrom jó, a lábaim is elfogadható állapotban vannak. Érzem, hogy kezd szorítani az órám. Nézegetem a kezem, tényleg megdagadt, úgy látszik sok vizet ittam. Az hogy lehet? Igaz, hogy sokszor iszok, de szakad is rólam a veríték. Jó, akkor visszafogom mostantól az ivást. Egyszer csak a nádas között baktatva felnézek és azt hiszem, hogy rosszul látok. Jön szembe az úton Kriszta, Imo és Robi a Margitszigetről. Mit csinálnak ezek itt? Elsőre nem is értem :) Mondják, hogy elém jöttek. Elém? Kell egy kis idő, míg felfogom. Mondják, hogy jönnek velem a célig. Én nem ígérek nekik nagy tempót, de nem bánják. A meghatódás határán állok, még jó, hogy rajtam van a napszemüveg és a szahara sapka. Próbálok beszélgetni velük, de nincs erőm hozzá. Mondom, hogy csak beszéljenek, ebben viszont nagyon jók :) Már nem foglalkozok annyit magammal, elterelik a gondolataimat. Egy kis idő után kezdem érezni, hogy a combjaim egyre inkább kezdenek merevedni, már lépni is nehéz. Nem lesz ez így jó, kell egy kis futást is beiktatni, akkor talán kilazulnak. Nagyon rövid szakaszokat futok, a hosszú séták közben. Közben átmegyünk Csopakon, ahol egy finn srác előz, nagyon frissen mozog, én csak nézem, ahogy gyorsan távolodik. Füred felé egyszer csak elérjük a 200as feliratot az úton, Imo kérdi, hogy láttam-e. Láttam persze, csak én most belül ünnepelek, ennyire telik. Nehezen fogynak a kilométerek, de már nincs kétségem, hogy meglesz, igaz már negyed kettő, de innen már csak 12 km, azt már négykézláb is. Füred előtt utolér és megelőz Timi. Minden tiszteletem az övé, én láttam hogy nézett ki hajnalban, ahhoz képest feltámadt, futni is tud. A többiek is hangosan bíztatják, Timi csak szerényen mosolyog. Próbálok egy kis erőt meríteni ebből az óriási akaraterőből. Kicsit hosszabbra veszem a futásokat, de lehet, hogy csak én érzem így. Megyünk Füreden az strandoló emberek között, mi négyen. Nem vagyok egyedül egy percre sem, ennek örülök, még ha nem is látszik rajtam. Robi néha kérdezgeti, hogy nem zavarnak-e. Dehogy ellenkezőleg! Próbálom elmondani nekik, miért mondtam Alsóörsön Tibinek nemet a felajánlásra, nem tudom érthető-e. Szerencsére a sétány jó árnyas és a következő frissítő már a tihanyi bejárat. Onnan már csak végig a parton, át a hegyen és cél. Meglesz, már nem kérdés. Robi mondja, hogy innen már végig árnyékban megyünk, én másként emlékszem tavalyról. Sajnos nekem van igazam. Ági félúton még egyszer feltankol minket jégkockákkal, ennek most már mindenki örül. Már nekem is jobb a kedvem, néha már beszélgetek is. Krisztával figyeljük az útjelző táblákat, mi van alájuk írva, hány száz méter a tihanyi bejáró. Még 600, nehezen fogy, harcolok a méterekkel. A bejárónál margitszigeti ismerős lányok a váltójukat várják. Messziről kiabálják miért nem futunk, semmi poén nem jut eszembe, így csak mosolygok, begyűjtöm a gratulációkat és szinte megállás nékül vánszorgok tovább. Már háromnegyed három van. Tudom, hogy nagyon hosszú az út a parton, mielőtt nekimennénk a hegynek, de most attól is sokkal hosszabbnak tűnik. Nem megyünk át a járdára, mert egyrészt a túloldalon van, ami most igen távoli, másrészt látom, hogy nagyon rossz a minősége. Maradunk az út szélén, bár így az autók néha csak centiméterekre húznak el mellettünk. Néha egy kis kocogás és sok gyaloglás. Itt már árnyéknak kellene lenni, mert a hegy aljában vagyunk, mégis tűz a nap ránk, nem kegyelmez. A strandon millió ember, a vízben is, de most nem cserélnék egyikkel sem. Akárhogy is nemsokára bent leszek. Elérjük a felfelé vezető utat, de most már ez sem rosszabb, mint a sík, és itt legalább árnyék van. Tibit emlegetjük, hol járhatnak, már utol kellett volna érnie minket. Abban a pillanatban valaki hátranéz és tényleg, jön Tibi és még a tető előtt megelőz. Fenn a tetőn Ági fényképez, többen bíztatnak, én meg odaadom Imonak a vizesüvegemet, hogy innen már hozza Ő, mert kezdek rosszul lenni. De már csak le kell gurulni a hegyről, egy kanyar és ott a cél. Már lefelé sem tudok futni, túl meredek nekem, zombisan lépegetek. Elérjük a kanyart, innen már nem lejt annyira, de még túl hosszú ez a szakasz nekem a futásra. Már csak 50 méter lehet vissza! Kérem Imoékat fussanak be velem a célba, hiszen nagyon sokat segítettek, de nem akarnak, azt mondják ez az én érdemem, én ezt másként érzem, de nincs erőm vitatkozni. Veszek egy nagy levegőt és elindítom a lábaimat, futok a célkapu felé, hallom a nevem, a hangosbemondóba, látom a nevem a befutószalagon, én pedig gépiesen trappolok. Cél! Sikerült! Hihetetlen! Eddig tartott az erőm, egy széket tolnak alám. De régen ültem, utoljára bogláron, de az még hajnalban volt. Most jó érzés leülni és fogadni a gratulációkat. Sokat kellett dolgozni érte. Most egy jó langyos zuhany esne jól, mert vastagon áll rajtam a két réteg naptej, a millió bogár és minden más. Kérem Ágit hozza el a kocsiból a zuhanyzós csomagot, a tiszta ruhákkal. Addig leveszem a cipőm és csodálkozva nézem, hogy az egyik lábujjam utolsó harmada egy nagy vízhólyag lett. Miért nem fájt ez? Beszélgetek egy kicsit az utánam befutó Gergővel, Ő ránézésre jobb állapotban van, bár az Ő vízhólyagja is igen méretes. A célban kapott sörből két kortyot iszok, de nem esik jól, kérem Imot, segítsen, ez neki nem lehet gond ;) Megérkezik a cuccom, de a felállás nem megy. Ketten segítenek, de akkor az elindulás nem megy. Lépek kettőt és olyan rosszullét fog el, hogy azt nézem, hogy mégis hová hányjak. Itt a célkapuban mégsem lenne szép, úgyhogy gyorsan fordulok és elvonszolom magam a 2 méterre lévő kerítésig. Megkapaszkodok, felveszem a kellő pozíciót, de akkorra elmúlik. Nincs erőm állni, jobb híján ledőlök a földre és teszek egy fél fordulatot, hogy árnyékban legyek. Future jön arra, kérdi betakarjon-e, inkább ne, így is elpusztulok a melegtől. Rám találnak Ágiék is, de nem tudok felállni, időt kérek. Kb. 10 perc és összeszedem magam egy felállásra, de érzem, ebből nem lesz zuhany. Annyira sikerül összeszednem magam, hogy eltámogatnak egy árnyékos székhez és pont. Akkor a térdembe nyilall egy erős szúró fájdalom kérek jégkockát. Sok a baj velem :) Stabilizálódik az állapotom, de a felállásról, zuhanyról már nem gondolkozom. Jönnek sorba az ismerősök, Andi, Szasza, Ispi, gratulálnak, beszélgetünk, hogy volt, milyen volt, mi lesz a következő. Na azt még nem tudom, ahhoz még sok idő kell. Ezt még fejben is fel kell dolgozni. Cserpák Józsival meséljük el egymásnak, amit ilyenkor el lehet mesélni :) Közben Ági visszaviszi Imoékat Csopakra a kocsijukhoz. Elbúcsúzom Tőlük és nagyon hálás vagyok a segítségért. Most már egyre jobban érzem, hogy mennyire az volt! Beérkeznek Anitáék is, jönnek, gratulálnak, ölelgetnek, „ki a király?” :)
Ági is visszaér kocsival, mondom neki, hogy nem fog menni a járás, próbáljon idáig jönni az autóval, talán úgy be tudok mászni. Megoldja ezt is, mint már annyi mindent az elmúlt két nap során, Sanya és Toncsi tesznek be a hátsó ülésre. Onnan már csak bambán integetek, megyünk a szállásra. Útközben próbálok nem elaludni, mert tudom, hogy Ági is fáradt, de időnként azon kapom magam, hogy elaludtam. Időnként nézem az utat, ahol futottunk. Nehéz volt. Megérkezünk Vonyarcra, sikerül az ágyig eljutni, Ági még megy egy kört, mert elhozza a többi cuccot is a másik szállásról. Miből van ez a lány?
A lendülete nekem is erőt ad, összeszedem magam és lezuhanyozok, fáj minden mozdulat.
Vissza az ágyba és itt van vége a filmnek. Másnap reggel kipihenten ébredek, és csodák csodája lábra tudok állni, sőt lépegetni is sikerül. Hiába, majdnem olyan gyorsan regenerálódok, mint Femina :)
Sikerült körbefutni a nagy tavat, amire annyit készültem. Egyedül nem ment volna! Nagyon sokan és sokat tettek hozzá!
Megpróbálom gyorsan felsorolni:
A veseny szervezői,akik megmutatták, hogy kell egy ilyen hosszú versenyt, ilyen szinten lebonyolítani.
A versenytársak, akiktől még menet közben is sokat tanultam.
Anita, Kata, Toncsi, Sanya, Zsolti, akik éjjel kijöttek elém Fonyódligeten bíztatni, és tartották a kapcsolatot Ágival és a célban örültek a sikeremnek.
Tibi, aki a gyúrást intézte és próbált mosolygásra bírni :)
Kriszta, Imo és Robi, akik képesek voltak eljönni miattam Budapestről és 20km-t totyogni velem a tűző napon.
Eszter lányom, aki az mp3-at adta kölcsön, Bence fiam, aki számot választott rá, Dani fiam, akinek a „Világosság” számát hallgattam menet közben. Sokat gondoltam rájuk.
Ági, aki végigkísért az úton, minden kívánságom teljesítette, bíztatott, ölelt, csókolt, az erőm felét Tőle kaptam.
Édesanyám, aki szerint nem vagyok normális, hogy ilyen dolgokat teszek, de éreztem, hogy folyamatosan izgul értem és várja a híreket.
Édesapám, aki igen kemény bringás volt, akitől a sport szeretetét kaptam, és aki mindig velem van, noha már 18 éve elment.

Nem szoktam beszámolót írni a versenyeimről, de úgy éreztem, hogy az UB teljesítése olyan pontot jelent az életemben, ahol meg kell állni egy kicsit, rágni kell és ízlelgetni. Elgondolkodni, hogy mit miért és milyen áron. Mielőtt elhatároztam a nevezést, én is sok beszámolót olvastam másoktól, főleg a Spartathlon teljesítéséről. Tudom, hogy sokaknak, akikben még csak pislákol a gondolat egy ilyen hosszú versenyről, segíthet a döntésben egy-egy beszámoló, ezért is próbáltam részletesre venni.
Sok sikert mindenkinek, aki ilyesmire adja a fejét!