A motiváció

Régóta gondolkoztatott már a maratoni táv gondolata, még ifi válogatott koromban merült fel először, hogy neki lehetne esni egy 3 órán belülinek, az akkori állapotomban ez lehetségesnek is tűnt, de aztán mégsem akartam egy fél tájfutó szezont beáldozni egy maratonért, ráér az később is, mondtam. 6-8 kilométeres erdei terepen futott versenyek helyett 42km beton? Pedig a maratoni futás annyira nem is esik távol a tájfutóktól, gondoljunk csak Sacira, aki először futotta le 3 órán belül a nők között a távot, vagy Csontira, aki továbbra is tartja a még legelső Budapest Maratonon futott 2:15-ös pályacsúcsát.

Mindenesetre az biztos volt, hogy valamikor le kell futnom a maratont, anélkül nem élet az élet. Az, hogy pont az idei évre esett a választás, nagyon nagy szerepe volt Tódinak, aki még tavaly különösebb rákészülés nélkül fogta magát, és teljesítette élete első maratonját. No onnantól kezdve egy teljes évig folyamatosan hallgathattuk, hogy ő már megtette, amit megkövetelt a haza, mi meg még nem. Ennek a tarthatatlan helyzetnek véget vetve gondoltuk tesómmal úgy, hogy idén megcsináljuk akkor is, ha belehalunk. No meg az utóbbi években összeszedett mindenféle sérülés (térd, boka, miegymás) igencsak nagy hiányosságokat okozott az edzésmunkában, és olyan szinten kezdtünk leépülni, hogy ha most nem próbáljuk meg, akkor később már esély sem lesz a teljesítésre. Úgyhogy végül augusztus elején beneveztünk.

A felkészülés

Tesóm talált egy Saci-féle edzéstervet első maratonra, nemtommár hány hetes volt, de már az elejétől nem sikerült betartani. A térdem nem szerette a sorozatterhelést, egy-egy hosszabb (ejtsd: 10 km fölötti) futás után vagy három napot kellett pihentetnem, hogy regenerálódjon. Próbáltam inkább rövideket futni, de sokszor, ez májusban már 200km feletti hónapot eredményezett, de nagyon hosszú futásként továbbra is csak a Téli Mátra túra és Hosszútávú OB szerepelt az edzésnaplómban.

Tesóm akkoriban össze-vissza túlórázott, nem nagyon tudtunk rendszeresen együtt futni. Május végén aztán találtam magamnak edzőpartnert Ildi személyében, aki a nagyatádi ironman futórészére készült, és onnantól kezdve heti egyszer közösen körözgettünk a szigeten. Mellette megtanultam lassan futni, és a korábban elképzelhetetlenül lassú 5:30-5:40-es ezrekkel már könnyedén lement a 3, későbbiekben 4 szigetkör. Aztán a tempó is gyorsult, az 5:10-5:20 vált egyre inkább a laza beszélgetős irammá. Az ötperceshez viszont még továbbra is erőlködni kellett, ami egy maraton első felén nem megengedhető, így az előzetesen megálmodott 3:30-as álomidő 3:45-re módosult. A felkészülési időszak tehát nagyjából úgy nézett ki, hogy heti egy hosszabb futás Ildivel, egy rövidebb (de gyorsabb) egyedül, hétvégenként meg általában verseny. A heti egy konditermes erősítést is meghagytam még, gondolván arra, hogy mikor majd széthalva, hason kúszva fogok küzdeni a 38km-es tábla környékén, akkor bizony a karizomra is szükség lesz.

A felkészülés fontos momentuma volt még a futófelszerelés beszerzése, kellett egy futónadrág, amiben nem horzsolom véresre a combomat, és a két éves, szakadt, agyontaposott NIKE-t is ideje volt már lecserélni. Egy Asics Gel 1130 lett a szerencsés nyertes, tesómnak pedig egy Saucony Omni 8-as jutott, ezzel meg is szabadítottam a Spuri futóboltot a 47-es cipőik kétharmadától. A várható lábgörcstől tartva verseny előtt egy hónappal nekikezdtem magnézium és kalcium pezsgőtablettákon élni, beszereztem továbbá magnéziumampullákat futás közbeni, és energiaszeletet futás előtti használatra. Ezidáig ilyenfajta csodaszerekkel nem éltem.

Ráhangolódás

Természetesen Tódi is nevezett az idei maratonra, hisz ha már minőségben nem is, de mennyiségben így még vezethet előttünk. Adott volt tehát a már hagyományosnak számító verseny előtti pizzaparti nálunk, amihez idén a kalocsai tájfutókat képviselő Töce is csatlakozott. Lenéztünk persze előtte a BSI-s tésztaevészetre is, ha már ingyen van, nem hagyjuk ki. Szóval szombaton ebéd tészta, délután tészta, este pizza. Jóllakottan tértünk nyugovóra.

Eljött végül a nagy nap. Jó nap ez a halálra, mondták volt az Egyenesen át-ban, nem tudom miért, de ez a film jutott az eszembe. Frissen, üdén és izgatottan összecuccoltunk, a nálunk elszállásolódott Töcével beugrottunk az autóba, elvágtattunk gyorsan Tódiért, siettünk, hogy legyen még szabad parkolóhely az 56-osok terén. Oda is értünk fél 9 körül, láthatóan volt is még hely, bár a parkolóba való bejutás elsőre bonyolultnak tűnt, mindenfelé kordonok és útonálló sárgamellényes emberkék voltak. Aztán tájfutó módon, a lehető legrövidebb utat választva megoldottuk a dolgot (ejtsd: egyirányú utcán menetiránnyal szemben, járdaszegélyeken át). Próbáltunk minél közelebb megállni a versenyközponthoz, minimalizálva a célvonal és az autó távolságát, ki tudja milyen állapotban leszünk verseny után, az a pár méter lehet számítani fog.

Gyorsan szétnéztünk a téren, a célvonal megtekintése és az utolsó száz méter gondolatban való lefutása után letelepedtünk az emlékmű mellett, birtokba véve az egyik utcabútorzatot. Rajtszámért már nem kellett sorba állnunk, reggel már felapplikáltuk a játszópólóra. Nekikezdtünk a bemelegítésnek, ami valójában abból állt, hogy kézről kézre adtuk a Kelen doktor csodakenőcsöt, kente mindenki mindenét, ahol csak érte. Az energiaszelet is előkerült, de olyannyira tömény volt, hogy csak a felét tudtam megenni. A másik fele így ment a zsebbe, a magnéziumos fiola mellé. Eközben odasomfordált hozzánk egy kamerás és egy mikrofonos fickó, orvul letámadták tesómat, és jól meginterjúvolták. Kérdeztek sok okosságot, hogy mit gondol erról a nem éppen futóbarát időről, hányadik maratonja lesz a mai, mióta tart a felkészülése, stb. Ebből egy pár másodperces részt le is adtak az esti híradóban: http://atv.hu/video/video-20100926_futoverseny

Rajt

Közeledett a rajt pillanata, alig öt perc maradt, el is kezdtünk a Hősök tere felé vonulni, útba ejtve még utoljára a műanyag telefonfülkéket, ne legyen probléma verseny közben. Rajt előtt úgy két perccel be is álltunk a megfelelő rajtkockába, a 3:30 és a 4:00 közé, remélhetőleg itt találunk hozzánk hasonló tempót választó népeket. 10..9..8..stb..RAJT. Több mint egy perc telt el, mire eljutottunk a rajtkapuig, és elindíthattam a stoppert, és a Hősök terén át megkezdhettem életem első maratonját. A téren végig hatalmas szurkolótömeg a kordonok mentén, tavaly még én is ott kinnt álltam, most átkerültem a másik oldalra. Itt még nagyobb élmény volt. Az első kilométereken durván visszafogtuk magunkat, ha hármunk közül bármelyikünk lába véletlenül megszaladt volna, a másik kettő azonnal felrúgta volna.

Az első 10 kilit bemelegítésnek szántuk, olyan 5:10 körüli iramot terveztük ide. Az első kili 5:13 lett, főleg a rajt körüli tömörülésnek köszönhetően, aztán beálltunk 5:05-5:10-es ezrekre, ez volt az a tempó, ami pontosan 0 erőkifejtést igényelt, különösebb energia befektetés nélkül egyszerűen vitt minket a tömeg, úsztunk az árral. Figyeltünk arra, hogy senkit se előzzünk meg, nem versenyen vagyunk, hanem egy könnyed városnéző kocogáson.

A 3:30-as iramfutók pár méterrel mögöttünk rajtoltak, és nem kezdtek túl gyorsan, egész a 4.kiliig magunk mögött tudtuk tartani őket. De aztán bármilyen jól is zártuk az ideális íveket, előbb-utóbb ígyis átgázolt rajtunk a tömeg, mi pedig könnyes szemmel búcsút intettünk a 3:30-as táblának, ha el akartunk volna menni velük, gyorsítani kellett volna, az meg ilyenkor szigorúan tilos és életveszélyes. Maradtunk az 5:05 körüli tempót futó emberkékkel, voltak ők is elegen, lehetett hömpölyögni így is. Néha el-elbambultam a kényelmes kocogás közben, és mikor feleszméltem, hirtelen azt sem tudtam, hol is vagyok, milyen utcán, hanyadik kilométernél. Mondtam is a többieknek, ha nagyon bealszok, akkor legkésőbb a cél előtti utolsó kanyarban ébresszenek fel, arról azért nem akarok lemaradni. Szóval különösebb izgalmak nélkül telt el az első 5 kili (25:31 lett), majd a második is (25:13), megvolt a bemelegítő szakasz, eddig jó.

Féltáv

A tavalyi NIKE-ról jól ismert utcákon szaladgálunk, néhány plusz kitérővel és oda-visszával, mire átjutunk a Lánchídon. A híd túlsó lábánál a lejtő meglódítja a lábaimat, szólnak is egyből hátulról, hogy az ilyen jellegű akciókat sürgősen fejezzem abba, maradjunk a kocogós ötperceseknél. Maradtunk is. 15 után (25:15 lett a harmadik 5000) a frissítőknél már próbáltunk szilárd kaját is magunkba tömni, eddig csak víz/powerade volt a menü, innentől a banán is felkerült az étlapra. Még messze az Árpád-hídi fordító előtt jártunk, mikor kezdtek meg-megjelenni a szembefutók. Számoltuk is gyorsan, hanyadik helyen is állhatunk, hány helyet javítottunk a Bajcsy-féle fordító óta. Nem sikerült megszámolni. A fordító után próbáltam figyelni, hátha észreveszem szembefutni Ildit, jó lenne kalimpálni egyet egymásnak. A 4:00-ás iramfutók közelében kellene lennie, de még a lufikat sem láttam meg, belevesztek azok is a tömegbe.

Megvolt a negyedik 5000m is (25:31), és nemsokára eljutottunk a félmaratoni kapuhoz, hogy 1:47:04-as idővel átszaladjunk rajta. Fele megvolt, ideje gyorsítani. Na jó, azt azért mégsem. Tavaly a NIKE-n kicsit jobb idővel értem ugyan célba, de akkor már túl voltam három lábgörcsön, és teljesen elkészülve fetrengtem a fáradtságtól. Most meg mintha csak egy villamosmegállónyit gyalogoltam volna, annyira voltam fáradt. Amin csodálkoztam még, hogy Tódi is ott volt még velünk, lazán elbírta félmaratonig ezt a tempót abszolút nulla felkészüléssel a háta mögött. De aztán innen kicsit lassított, ő már tudta, hogy mi vár rá a második félmaratonon.

Tesómmal ketten toltuk tehát tovább, tartottuk az 5:10 körüli tempót. Egyre inkább szakadozott a mezőny, kerestünk is gyorsan egy hasonló ritmusban futó csoportot. Asszem Tárnok Sprint SE feliratú pólóban feszítettek közülük néhányan, tapasztalt maratonistáknak tűntek, ők majd nyulaznak nekünk kicsit. Közben a Promenádos Csajok képviselője, Johanna kisasszony ér utol minket, váltunk pár szót, majd kölcsönösen további szerencsés utat kívánunk, és könnyed mozdulatokkal ellép tőlünk. Váltóban fut, mennie kell. Örömre ad okot, hogy 25 után is még megy a beszélgetős iram. Minimálisan ugyan már lassulunk, az ötödik 5000m 25:38 lett, de még mindig jó.

30-on túl

A maraton 30 után kezdődik, szokták mondani. És tényleg. A Lágymányosi-híd utáni fordulónál kezdtem érezni, hogy azért mégiscsak fáradok. Elértünk ahhoz a távhoz, amit leghosszabb edzésként produkáltunk az utóbbi hónapokban (26km), innen kemény lesz. A vádlimat már érzem, ideje ellőni a doppingot. 28-nál előveszem tehát a magnézium-ampullát, és benyelem. Szar íze van, de pár méter múlva jön a frissítállomás, le lehet öblíteni. Felső-rakpart, Petőfi-híd, BME-kerülő, és a 30km-es tábla. Innentől kezdve minden egyes megtett méter rekordnak számít, legutóbb 12 éve futottam egy húzásra ennyit (Makó-Vásárhely), többet még soha. 2:33:30-nál vagyunk, a hatodik 5km már 26:22. Lassulunk, de még bőven a tervezett mértékben, az 5:07-es átlaggal letudott harmincas pedig bőven jobb a vártnál.

És jött a Szabadság-híd, megyünk vissza a pesti oldalra. Már látszott a 31-es tábla, mikor a bal vádlim azt mondta, hogy elég. Elkapta a görcs, muszáj volt leállnom nyújtani. Tesómtól elbúcsúztam, majd utolérem valahol, ha elkapja a fal. Rövidke lazítás után indulok is tovább, 5:40-es lett az ezer, nem is buktam sokat, még tesóm is látótávolságon belül van. Viszont most már nagyon óvatosan lehet csak haladni, igencsak készen van a lábam. Újabb kili letudva, innen már csak 10. Nem, innen még 10. A 32-es után megint elkapja a görcs a vádlimat, újabb szünet. Miközben nyújtom a baj vádlit, begörcsöl a jobb. Csodás. Még a 33-ast sem érem el, jön az újabb kényszerpihenő. Ez így vicces lesz.

Nemcsak én vagyok az egyetlen hasonló sorsra jutott versenyző, a pesti rakparton sorba állnak ki nyújtani, a 30-as ezek szerint többeknek vizválasztó. Viszont még nagyon erőben vagyok, szét tudnám szaggatni az aszfaltot is, a maratoni falnak nyoma sincs, extraóvatos lassú futással is sorban hagyom el a többieket, hogy aztán visszaelőzzenek, mikor épp a járdaszegélynél próbálok életet lehelni a vádlimba. Ugyanazt a 8-10 embert kerülgetem folyamatosan kilométereken keresztül. Röpködnek bőven a 6 perces fölötti ezrek, de legalább haladok. Ha nem pusztulok meg, és nem szakad le a lábam, akkor kényelmesen meglesz a 4 órán belüli idő. Folytatom tehát a kocog-begörcsöl-nyújt-továbbindul játékot, meg lehet ezt is szokni.

Időközben feltámad a szél is, ne legyen olyan unalmas, és az eső is jobban rákezd. Ezt tudomásul veszem, mert különösebben nem zavar, az ilyen nem túl hideg, borongós, kicsit esős idő a legjobb futáshoz, mégis sokan utálják. Az hogy izzadtság mellett esővíz is folyik rólam, teljesen mindegy. Verőfényes napsütésben biztos elhalnék, a nap nagyon el tudja szívni az energiát.

A befutó

Telik-múlik az idő, még mindig teljesen magamnál vagyok, tartom a 6:00-6:40-es tempót attól függően, hogy hányszor kell megállni egy kilin belül. Megvan a rakpart-fordító, a Kossuth-tér, jön a nyugati-téri felüljáró. Ez most kimondottan jól esik, felfelében kevésbé van használva a vádli, bárcsak emelkedne innen végig a célig, sokkal jobb lenne, de tényleg. Fent szokás szerint szurkol Saci, még láthatja, ahogy a lejtőn megállok nyújtani. Itt már jönnek a biztató szavak a többi versenyzőtől is, látják, hogy elsőbálozóként küzdök az elemekkel, nincs már sok hátra. Egy utolsó eszem-iszom a Ferdinánd-híd alatt, innen már csak pár kanyar, számolgatom is, hogy mikorra érhetek be, a 3:50-es maraton is bőven meglehet. Megállok még nyújtani a Lehet úton, valamint a Dózsa Györgyön kétszer is, de Hősök terénél már gyorsítok, innen mosolygós örömfutás. Még úgy is, hogy a célegyenesbe vezető kanyarnál, az Utolsó 100m-es kapu alatt még utoljára elkapja a görcs a vádlimat. Mindkettőt. Itt már nem állok meg, átváltok futómozgást imitáló sétára, és kényelmesen átkocogok a célvonalon. 3:48:18 lett a vége.

Tesóm már a célkanyarnál kalimpált, 7 és fél perce már benn van, neki 3:40 lett az első maratonja. Töce sem sokkal előttem ért be, még a pesti rakparton előzött meg, de nettó időben pár másodperccel verte tesómat. Felveszem a sok minden földi jóval megtömött befutócsomagot, és nejlonlepedőbe burkolva elsétálok a célkordon mellé várni a többieket. Ezt a futás utáni 10-20 percet nem tudom, hogyan kellene túlélni, de valami iszonyat. Ha lefekszem a fűre, egyből begörcsöl mindenem. Álldogálás közben meg választhatok, hogy összeessek, elájuljak, vagy simán csak összehányjam magam. Kegyetlen ez a pár perc. De nem is kell sokat agonizálni, jön Tódi, megcsinálta 4 órán belül, fél órát javított a tavalyi teljesítményén. Még Ildit keresem, 4:10-et saccoltam neki, de hiába sasolok, nem látom befutni. Lassan érkeznek a 4:30-es iramfutók is, most már kezdek fázni, irány az öltöző. Összecuccolás után végül csak sikerült összefutni a leányzóval, 4:02-es idejével ő is őrületes PB-t futott, 20 percet javítva az eddigi legjobbján.

A maraton tehát kipipálva, egyáltalán nem volt olyan vészes, mint mesélték, nem volt benne nagyhalál, nem volt igazán holtpont sem, eszembe se jutott menet közben egyszer sem, hogy netán fel kéne adnom. Szerencsére maradandó károsodást sem szenvedtem, még a nyomorék térdem is végigbírta gond nélkül. A vádlimnak azért kellett öt teljes nap, mire kilazult annyira, hogy némi futást meg tudjak vele kockáztatni, tonnaszámra fogyott az izomlazító krém a verseny utáni hetekben.

Nem mondom, hogy soha többé maratont, még futás közben sem gondoltam így, de egy darabig ez elég lesz. Egy 3:30-on belülit azért csak kellene produkálni valamikor az elkövetkezendő években. Esetleg egy 3 órán belülit? :)