Fut bele a sötét éjszakába, elmegyek mellette autóval. Egyszercsak látom, hogy élénk társalgást folytat egy motoros rendezővel. Kicsit arrébb megállok és kérdem tőle, hogy mégis, miről folyt az eszmecsere. „Ja, semmi, csak bekanyarodtam egy bokorba, azt hittem, ott az út és a motoros érdeklődött, hogy mégis, mi a csudát csinálok ott. Miután alaposan kikérdezett, hogy tudom-e, hogy ki vagyok, minek vagyok itt és merre kell menni, utamra bocsátott.”

 

Görögországban vagyunk, valahol Athén és Spárta között, Athénhoz még jóval közelebb.  Guszti igyekszik Spártába, mi autóval kísérjük őt. Hogy kerültünk ide?

 

Új kihívást kerestünk. Olyat, ami kihívás mindkettőnknek, teljesíthető, de épp csak hogy, „lábujjhegyen”. Sok versenyen futottunk már, nincsenek „álomversenyeink”, hiszen amit akartunk, elterveztünk, ami elérhetőnek tűnt számunkra, azt már megcsináltuk. Elérni egy konkrét időeredményt, lefutni egy,  az eddigieknél hosszabb távot – ebben nem találtunk igazi kihívást. Az időeredményeinken faragni már nem tudunk, sőt, meg sem tudjuk közelíteni őket. A táv növelése sem vonzott igazán. A 2004-es, 2005-ös, 2010-es Spartathlonjaink azért „megfogtak” minket. Jó volt rájuk visszagondolni. Megvolt, teljesítettük, de mindig külön-külön, egymást segítve, de nem együtt futva. Ez eddig kimaradt. Aztán ott vannak a gyerekeink is. Sokat meséltünk nekik az élményeinkről, a két „szélső”, a legnagyobb és a legkisebb ott is volt 2010-ben, de szerettük volna megmutatni a többinek is.  Nem is annyira az útvonalat, inkább a hangulatot, az érzést. A küzdést.

Arra gondoltunk, hogy talán idén eljött ennek is az ideje. Nem egészen így történt. Egész máshogy. De ahogy történt, az úgy van jól. Az életben mindig mindennek, jónak is, rossznak is célja, messzebbre mutató értelme van. Minden úgy van jól, ahogy történt.

 

A tavasz folyamán látszott, hogy nekem ez nem fog menni. Gyenge vagyok, fáradt, a motiváció is hiányzik. Jött még egy sérülés is. Mást kellett keresni.

Ráadásul ott volt még a gyerekek szempontja is. Szeptember elején még ráérnek, a hónap végén az iskola miatt már nem.

Ezen kívül nekünk a Spartathlon drága. Nagyon drága. Kettőnknek a nevezési díj, szállás, ellátás az összes gyereknek, plusz még az utazás. Ezen kívül nem szívesen fizetnénk olyan szállásért, amit, legalábbis eddigi tapasztalataink alapján, a rajt előtt biztos, hogy nem veszünk igénybe – vagy ha igénybe veszünk, akkor szinte biztos, hogy nem teljesítjük a versenyt.  

A nagy tömeg is riaszt minket. Ráadásul van ott 1-2 olyan futó is, akinek nem kifejezetten keressük a társaságát. Ha már rááldozzuk a pénzt, időt, energiát, szeretnénk jól érezni magunkat. Amúgy is jobb szeretjük a kicsi, családias hangulatú versenyeket. Ez ilyennek tűnt:

http://www.doliho.gr/fidipidiosEn.html

Így Guszti a 45. szülinapján egy visszaigazoló e-mailt talált a postaládájában.

 

„Inverz Spartathlon”.  Táv, helyszín ugyanaz, két éjszaka, de csak egy nappal, négy órával hosszabb szintidő, első rendezés. Szeptember első hétvégéje. Sok görög induló, talán 2-3 külföldi, rajtunk kívül még egy magyar, akinek örültünk ugyan nagyon, de sajnos a rajtnál nem láttuk őt.

Elkezdtük tervezni a családi nyaralást. Egy hét sátrazás, nézelődés, strandolás, a végén a verseny.

Nagyon tartottam tőle. Autóval elutazni ilyen nagyon messzire, egyedül kell vezetni (más nem tud a családban), nem ismerjük a nyelvet, bizalmatlan vagyok az egész országgal szemben.

A kempingezés végül jól sikerült. Eltekintve attól az apró ténytől, hogy – ellentétben az útikönyvek tájékoztatásával, amelyek szerint a Földnek ebben a sarkában augusztus-szeptember hónapokban havonta csak egy csapadékos nap van – majd’ minden nap esett. Hol többet, hol kevesebbet. Rögtön az első éjszaka egy pocsolya közepén ébredtünk a sátorban. Nappal kisütött a nap, megszáradtunk, strandoltunk, nézelődtünk. Közeledett lassan a hét vége.

Sokat bajlódtunk a logisztikával is. Mit kezdjünk ennyi gyerekkel? Szám szerint öt, különféle méretben, öttől tizenkilenc évig. Végül is, ha Guszti fut, a hétszemélyes autóban még egy szabad hely is marad, legalább jobban elférnek a sátrak, matracok, hálózsákok, egyebek. Azért mégis. Olyan rendes gyerekek. Kucorogjanak 40 órán keresztül egy autóban? Jobb szállást érdemelnének, legalább egy éjszakára a kettő közül. Végül a rajt előtti nap elszállítottuk őket egy, a pálya 120. km-hez  viszonylag közel eső kempingbe és sorsukra hagytuk őket. Kaptak sátrat, hálózsákot, ellátmányt, osszák be maguknak. Egynek, a középsőnek azért megkegyelmeztünk, őt magunkkal vittük. Nélkülözhetetlen volt a jelenléte.

Magunknak a verseny előtti utolsó éjszakára egy szállodát szavaztunk meg. Úgy értékeltük, hogy két éjszaka ébrenlét előtt jár azért egy rendes alvás, rendes reggeli, rendes ebéd is. Délután 5-kor volt a rajt Athén belvárosában, jó melegben. Az autót nem vittük be odáig, egyszerűbbnek tűnt Elefsinában, a 20. km környékén leparkolni. Guszti elrajtolt, mi pedig Misivel, nélkülözhetetlen segítőmmel elindultunk, hogy visszajussunk valahogy az autóhoz.  Az egyik szervező segítségével sikerült fuvart találni, aki visszavitt, még útközben meg is álltunk egyszer-kétszer, drukkolni Gusztinak. Szépen haladt, példásan le voltak zárva az utak, nagyon jól lehetett futni. Elefsinában megitattuk, levideóztuk és elkezdtünk készülni Guszti nagy ellenségére, az éjszakára. Ő egy veleszületett szembetegsége miatt a sötétben gyakorlatilag nem lát, fényt, vagy fényvisszaverő dolgot – erős lámpával – érzékel, tud követni. Ennek hiányában viszont elég elveszett ember. Nehezen ismeri ki magát  több, különféle irányból érkező, különféle erősségű fényforrás esetén is – tipikusan városokban, lakott területen, zavaró számra a fények, árnyékok változása. A holdat – ha elég nagyra nőtt - látja, a csillagokat – legyenek bármilyen fényesek is – nem tudja érzékelni.  Kétségtelen, hogy nem ideális számára egy kétéjszakás verseny.

Elővettük a fejlámpáját és bíztunk benne, hogy talál valakit a mezőnyben, akit követni tud, aki mutatja számára az utat. Rövid szakaszoktól eltekintve a 63 fős mezőnyben nem talált ilyet, a körülötte levők vagy gyorsabban, vagy lassabban haladtak nála. Próbálta követni az út szélére felfestett fehér sávot – ahol volt ilyen. Lassan telt-múlt az éjszaka. A 13 éves kis segítőm (Kis? Magasabb nálam. De azért mégiscsak gyerek.) folyton ki-be ugrált az autóba, elemet cserélt a lámpában, figyelte, hogy mikor jön a Papa, etette, itatta őt, időt mért neki, videózta, intézett mindent, amit egy ilyen versenyen kell. Nagyon készült a Korinthoszi csatornán való átkelésre. Ezt már korábban megtekintettük és észrevételeztük, hogy az addigi menetirány szerinti jobb oldalról át kell majd térni egy igen forgalmas út bal oldalára, mert arra vezet a pálya. Megbeszélték, hogy itt majd Misi átvezeti Gusztit. Aztán erre nem került sor. Misit hajnaltájt elnyomta az álom, sajnáltam őt felébreszteni. Nem is volt szükség rá, mert a szervezők nagyon rendesen már korábban átvezették a mezőnyt egy egyszerűbb úton a bal oldalra, egyértelműen jelezték a futás útvonalát. Reggelre kelve Misi felébredt, Guszti kezdett összecsuklani. Pedig nagyon bíztam benne, hogy a világosság megérkezésével visszatér belé az élet, tud végre valami tempót menni. Addigra ugyanis már eléggé lelassult, a mezőny elejéről jócskán a hátsó traktusba került, erősen megközelítve a szintidőt. Ismét csak nem az történt, amit vártam. Reggel 8-kor, a legjobb időszakban, amikor már teljesen világos van, de még nem érkezett meg a meleg, minden átmenet nélkül az egyik frissítőállomáson letelepedett egy bolt lépcsőjére, majd kisvártatva, a helyi munkába igyekvő falusiak nem kis döbbenetére, le is heveredett ott. Úgy döntött, hogy márpedig innen tapodtat sem bír továbbmenni, olyanannyira elfáradt és megviselte őt az éjszaka. Hagytam pihenni egy kicsit, hiszen volt még 10 perc a szintidőből. 5 perc elteltével próbáltam azért elkezdeni noszogatni, hogy talán mégiscsak ideje lenne odébbállni. Rendkívül nehezen sikerült őt visszatámogatni a pályára és irányba állítani. Valahogy csak elindult. Az ezt követő időszak számomra folyamatos latolgatással, fontolgatással telt. Hagyjam őt magára? Vagy hagyjam veszni a gyerekeinket? Előbb-utóbb csak el kell hozni őket a kempingből. De kire bízzam addig Gusztit? Misitől –  bármilyen sportos gyerek is, és bármilyen lassan is halad Guszti -, mégsem várhatom, hogy pár óra alvás után hosszú kilométereken keresztül kísérje az édesapját, vigye utána a géleket, frissítőket. Csak még ő is elfáradna, kikészülne nekem.  A gyerekeink viszont várnak a kempingben. Folyton érdeklődtek telefonon, hogy most akkor mit csináljanak? Bontsák a sátrat, pakoljanak össze? Persze, az lenne a logikus, de ha véletlenül Guszti mégsem tud tovább menni, akkor hova fektetem ezt a sok embert? Akkor mégiscsak jó, ha van készenlétben valami. De ha meg továbbmegy? Akkor hagyjam ott őket? Maradjanak le a befutásról? Á, hol vagyunk még attól? De mégis. Ha úgy alakul, hogy sikerül neki? Pont a lényeg vész el. Nem látják azt, amiért jöttünk. Mégiscsak el kellene hozni őket. Lassan közeledtünk, aztán – bár egész lassan, de távolodni kezdtünk a kempingtől. Ha odamegyek és elhozom őket, az oda-visszaúttal, pakolással együtt legalább három óra.  De ha elmegyek és egyedül hagyom Gusztit, akkor biztos, hogy nem tud továbbmenni. A frissítőállomások kínálata – hát, hagyott kívánnivalót maga után. De Guszti nem kívánt semmit. Illetve egy dolgot mégis: lefeküdni, aludni, de előtte még enni egy jóízűt. Meleg levest, meleg tésztát, bármi rendes ennivalót. Egyikre sem volt lehetőség. Alvás szóba sem jöhetett a szintidő miatt, ennivaló meg egyszerűen nem volt. Gélek, szendvicsek, izotóniás vickek-vackok, apróságok voltak nálam, de honnan fakasszak ott a pusztaságban valami meleg ételt? Előzetesen bíztunk a frissítőállomásokban, több helyre ígértek levest, tésztát, rizst, ilyesmit. Ígéret maradt. Egyszer sikerült meleg teához jutni, egyszer egy kis üres leveshez. 1-2 helyen kínáltak hideg, üres tésztát, rizst. Én gyomorilag teljesen rendben voltam, de hidegen, üresen, dermedten, bármiféle szósz, öntet vagy akárcsak joghurt nélkül még nekem sem csúszott le. Guszti teljesen  esélytelenül küzdött vele.

Észrevettem, hogy két autóval folyton előzgetjük egymást, drukkoltunk is egymás futóinak.  Végül őket kértem meg, hogy engedjék meg, hogy Misi beüljön hozzájuk, nagyjából egy iramban mennek a futóink. A nyelvi nehézségek ellenére – én nem tudok görögül, ők keveset angolul -, egész jól megértettük egymást, rendkívül segítőkészek voltak. Kicsit nehezen sikerült  ugyan elmagyarázni, hogy ilyen kritikus helyzetben, ennyire közel a szintidőhöz, egy tántorgó, alig-alig haladó futóval mégis hova a csudába akarok elmenni, de végül – azt hiszem legalábbis – megértették. Elmondtam nekik, hogy melyik az a pont, ahonnan a kemping még viszonylag emberi időn belül elérhető, hova és mikor tudok – jó esetben visszamenni. A gyerekeket riadóztattam, hogy azonnal sátorbontás, pakolás, mire odaérek, legyenek menetkészek. Misinek összekészítettem egy kis táskát a legszükségesebb felszerelésekkel, hogy valahogy életben tudja tartani Gusztit. Odaértünk a megbeszélt ponthoz, egy kis hegyi falucska főtere. Guszti nekivágott egy újabb, igen meredek emelkedőnek,  elbúcsúztam tőle.  Misi még ment vele pár lépést, talán valami vizet vitt neki. Ballagtam vissza a kocsihoz, úgy emlékeztem, a két autó még a főtéren parkol. Már majdnem visszaértem, amikor látom, hogy barátságot üdvözléssel elhúz mellettem az egyik autó, nekiveselkedve az emelkedőnek. Húha mondom, jó lesz sietni, biztos mindjárt indulni akar a másik is, még oda kell, hogy adjam nekik a „túlélőtáskát”. Hamarosan látom ám Misit, rohan lélekszakadva vissza, hogy már mindkét autó felment a hegyre, elmentek mellette, ő meg itt maradt, mi lesz most így.  Futunk az autóhoz, kapjuk ki a „túlélőtáskát”, rohanunk fel a hegyre Guszti után. Ő szerencsére nem rohant annyira, hamar utolértük. Egymásra bíztam őket, nekem is igyekeznem kellett, ha még a sötétség beállta előtt vissza akartam érni. Márpedig vissza kellett érnem, mert a fejlámpa nálam maradt, Misinek csak egy kis kézilámpát tudtam adni. Nem véletlenül maradt nálam, a kempingben, amíg bepakoltunk az autóba, töltenem kellett az akkukat, hogy kibírják valahogy a második éjszakát is. Jó volt elmenni, jó volt kiszakadni abból a folyamatos küzdelemből. Folyton nézegetni, számolgatni a szintidőt, Gusztit noszogatni, bíztatgatni, találgatni, hogy mit enne, mit inna, mit tudna elfogadni, hogyan tudnék rajta segíteni, hogy jobban érezze magát. Jól esett mással  foglalkozni, másra gondolni. Egész pontosan arra, hogy vadidegen helyen, navigációs ketyere, térkép és nyelvtudás nélkül hogy találok vissza a kempinghez. Végül meglett, idilli kép fogadott: egyik nagy a medence egyik végén lógatja a lábát és olvas, a másik nagy a medence másik végén lógat és olvas.  A két kicsi középen lubickol. Elnéztem volna még őket, de meg kellett zavarnom az idillt: gyors akkutöltés, csomagolás, fizetés, indulás. Még egy gyors zuhanyt is megengedtem magamnak, úgy véltem, ha már se alvás, se evés nem jön szóba, legalább ennyi komfort legyen. Annak kell örülni, ami van. Indultunk vissza teli autóval. Előtte még bevásárlás, ha meleg étel nincs, legalább valami hideg harapnivaló legyen. A lánykák hitetlenkedve fogadják a hírt: mi, hogy most ők az egész éjszakát az autóban kuporogva töltik? De hát miért nem viszem őket valami rendes szállásra? Ilyesmi szóba sem jön. Már több, mint egy napja küzd az édesapátok, nem hagyhatjuk magára, már csak egy éjszakát kell kibírni. Nem sejtettem, hogy most jön még csak a neheze.

Kétségek közt rohanok vissza Gusztihoz. Mi lehet vele? Megy még, halad, tud még küzdeni? Vagy…? Nem, erre gondolni sem szabad.  És mi lehet Misivel? Be tudott végül ülni valamelyik autóba? Vagy azóta Guszti mellett kocog, felszerelkezve a táskájával? Viszont mindjárt sötét van. Sietni kell.

Erősen szürkül, mire visszaérünk. Megörülünk az első futónak, akit meglátunk, ezek szerint legalább a pályát sikerült megtalálnunk. Hamarosan találkozunk az egyik ismerős autóval is, a benne ülők segítőkészen magyarázzák, hogy kitették Misit Nestaniban, menjünk érte, rendben van minden. Kisvártatva megpillantjuk Gusztit is. Nem, nem kell még a fejlámpa, fölöslegesen nem akarja cipelni, kibírja még egy darabig. Jól van, rendben van minden. Egyszer elszaladt ugyan mellette egy görög harcos, teljes harci díszben, de amúgy jól van. Húha, gondolom, nagy lehet a baj. Nem, tényleg nincs semmi baj, minden OK, csak igyekezzünk vissza Misiért, mert már elég régóta egyedül ül egy görög falucska főterén, biztos aggódik miattunk. Hamar megtaláljuk őt, teljes a csapat. Aztán nagy örömünkben el is tévesztjük rögtön az utat, elszáguldunk rossz irányba. Vészesen sötétedik. Végre megvan az út, nyomás Guszti után. Kritikus pillanatban sikerül megpillantani őt: két sárga mellényes rendező épp karon ragadja, irányba állítja és győzködi, hogy induljon csak el bátran az általuk mutatott irányba, ott van az út. Guszti hitetlenkedik, nincs is ott semmi, csak nagy szürkeség. Tanácstalanul ácsorog. A rendezők értetlenkednek, mi történhetett ezzel az emberrel, miért nem indul már el, rég lejárt a szinidő. Ráhúzzuk a fejlámpát, végre elindul.

Egyhangú, szürke út, felfestés semmi, Guszti tétován halad előre. Fogalma sincs, mit kellene követnie, merre kellene mennie. Misit riasztom, ugrás ki a kocsiból, fel a sárga fényvisszaverő mellényt, álljon be az édesapja elé. Szó nélkül cselekszik. Így Guszti már sokkal biztosabban halad.

A maradék társaságnak kiosztom a vacsoraszendvicseket, besötétedik, lassan mindenki elhelyezkedik és nyugovóra tér. Misit hamarosan leváltja Árpi, a legnagyobb, ő végül is már 19 éves, csak jobban bírja. Az erőnlétével nincs is gond, de a tempó eleinte azért akadozik. Guszti amúgy sem valami „fickós”, Árpi meg értelemszerűen igyekszik alkalmazkodni hozzá. Nem, ez így nem lesz jó, muszáj valami tempót menni, már amúgy is kívül vagyunk a szintidőn, és egyre kijjebb csúszunk.  „Hát mit csináljak, mégsem vehetem a nyakamba?” Ebben igaza van Árpinak. Folyamatosan biztatgatom Gusztit, táplálom mindkettőjüket, haladgatunk valahogy. Néha hoznak a szintidőn, ilyenkor megdicsérem őket, néha még kijjebb csúsznak, ilyenkor kétségbe esem. Utólag rekonstruáljuk Gusztival, hogy a szintidők tökéletesen nélkülöztek minden logikát, teljesen ötletszerűen voltak megadva az egyes pontokhoz. Ők végig többé-kevésbé azonos tempóban haladtak. Éjfél előtt valamivel sárga mellényes rendezők rontanak ránk a sötétből: Hol a futó rajtszáma? És a másiké? Ugyanabban a pillanatban riasztanak Gusztiék, hogy lemerült az akku a fejlámpában, mit csináljanak? Haladjanak tovább, ahogy tudnak, minden másodperc számít. Misi – állandó mindenes segítőm - időközben édesdeden álomba szenderült, sajnálom felébreszteni. Így hát Gusztiék után rohanok, letépem a rajtszámát, vissza a sárga mellényesekhez, bemutatom nekik. És a másik? Hagyjatok már békén, nem látjátok, hogy az csak kísérő. Angolul persze nem nagyon értenek, csak akadékoskodnak tovább, hogy nemsokára lejár a szintidő a következő utáni állomáson. Jól van, jól van, hagyjatok már békén, csináljatok, amit akartok. Előkapom a pótakkut a kocsiból, újra Gusztiék után vetem magam.  Persze, időközben ők már eltávolodtak valamelyest, egyre hosszabb távokon rohangálok oda-vissza. Sietve próbálom kicserélni az akkut, ilyenkor persze semmi nem megy, sötét is van, ideges is vagyok a sárga mellényesek miatt. Semmit nem segítettek az égvilágon, viszont jó alaposan feltartottak.

A 200 km-es ponthoz egy órakor, pont egy órával a szintidő lejárta után érünk. Körbesereglenek, folyamatosan mondják ékes görög nyelven, hogy lejárt a szintidő, adja fel a versenyt, vegye le a rajtszámát. Gusztiék állnak tétován, nem is nagyon értik, hogy miről van szó, ők most egész más dimenzióban vannak, fogalmuk sincs, hogy mi történik körülöttük. Eddig a sötétben mentek elszántan előre, Guszti kizárólag arra koncentrált, hogy az előtte levő fényvisszaverő mellényt kövesse, ha valamit kapott enni, inni, azt valahogy magába erőltesse. Most meg fények vannak körülöttük, sokan beszélnek hozzájuk, nem tudják, mit kellene csinálniuk. Árpinak sincs fogalma semmiről, ő nem látott még ilyet, fiatal még. Tétován nyúlnak a rajtszámhoz, az utolsó pillanatban érek oda. Próbálom Gusztiékat továbblökdösni, menjetek, menjetek már innen minél messzebb. Közben üvöltözök a sárga mellényesekkel, jól van, értünk mindent, lejárt a szintidő, versenyen kívül megy tovább, enyém minden felelősség, csak hagyjatok már békén. Gusztiék nagy nehezen tovább vánszorognak, de a sárga mellényesek csak mennek utánuk, nem hagyják őket békén, győzködik, hogy le kell vennie a rajtszámát. Még néhány indulatos mondat, végül Guszti rajtszámmal együtt folytatja a versenyt, én rohanok vissza a kocsihoz. Még mindig nincs vége, most meg az autót állják körbe, nem tudok tovább indulni. Vitatkozni nincs értelme, igyekszek lehiggadni, amennyire tőlem telik, barátságos lenni. Magyarázom, hogy értek mindent, lejárt a szintidő, teljesen igazuk van, de ez a futó akkor is a saját lábán fog elmenni Spártába. Más kérdés, hogy a szintidő teljesen logikátlanul lett kikalkulálva, az utolsó 45 km-re 9 órát hagytak, az utolsó 6 km-re két órát, teljesen értelmetlenül és feleslegesen.

Végre továbbmegyek. Valamikor az éjszaka közepén ismét vált a két fiú, az eddigi kísérő beesik a kocsiba és már horkol is. Hiába csak annyi a feladat, hogy elöl kell menni, és mutatni az utat, nem annyira egyszerű az, kiváltképp az éjszaka közepén. El kell találni a megfelelő tempót, amiben még haladnak is, de Guszti is képes azért követni, etetni kell Gusztit, de figyelni kell saját magára is. Később megint cserélnek, kezdenek már kidőlni mindketten. Guszti is el-elszunyókál néha, egyszer még az is eszébe jut – vagy álmodja? -, hogy talán most már őt is le lehetne váltani, szívesen pihenne egy kicsit. Egyetlen dolog van a fejében, hogy az előtte levő fényvisszaverőt kell követnie. De miért is? Ja, hogy itt most ő a futó, és mennek Spártába. Hát persze, akkor megy tovább.

Lassan-lassan közeledünk azért, kezd engedni a feszültség. Olyannyira, hogy egy rövid alvást is megengedek magamnak. Pár perc múlva ijedten riadok fel, hol lehetnek. Nyomom a gázt, rohanok utánuk, eddig mindig nagyon hamar utolértem őket. Végre megvannak. Nincs semmi baj, egyszerűen csak jött egy lejtő, elkezdtek kicsit jobban haladni. Látjuk a frissítőállomások nyomait is, néha még vízzel is megkínálnak minket. A cél előtti utolsó két állomást még (vagy már?) nyitva találjuk, ég és föld a kettő. Az utolsó előttinél nagyon kedves néni, barátságosan magyarázza, hogy számára mi vagyunk a hősök, nagyon drukkol nekünk.  Ad mindent, amije csak van, persze, vigyek csak a gyerekeknek is. Az utolsó? Egy órával és három km-el a cél előtt. Nagy, fiatalokból álló társaság, bőszen magyarázzák, hogy már lejárt a szintidő, ők már nincsenek is nyitva, azért, ha a férjem nagyon akar, versenyen kívül még befuthat a célba. Köszönjük a „kedves” biztatást. Akármilyen állapotban van is, három km-t egy óra alatt csak meg tud azért tenni. Szólok Gusztiéknak, hogy kerüljék el ezeket nagy ívben, a célban találkozunk.

Megyek be Spártába, az autóban időközben teljesen magához tért a társaság. Még mindig fut a Papa? Mikor ér be? Leparkolunk, odamegyünk a szoborhoz, várjuk őket. Most nincs az a nagy felfordulás, ami szeptember végén szokott lenni. Nincsenek zászlók, a tömeg is jóval kisebb. De a pálmasor ugyanaz, és ott van a végén a szobor is. Hát csak meglett. Megcsinálta. Megcsináltuk? Igen, együtt csináltuk meg. Együtt, mindannyian, az egész család. Én nélküle nem tudtam volna átélni a küzdelmet, a kétségeket, a „lehetetlen” teljesítését, ő nélkülem nem tudott volna célba érni. A fiaink, a gyerekeink támogatása szintén nélkülözhetetlen volt, egyedül, a sötétben nem tudott volna előre haladni. Látták, mind az öten, milyen az, amikor már túl vagy minden határon, minden reményen, minden esély nélkül és mégis tovább mész, mert egyszerűen nincs más választás. Csinálod tovább, akármilyen lassan is, akármilyen nehezen is, mert meg akarod csinálni. Meg akartuk mutatni nekik, hogy igenis lehetséges, nem számítanak a külső körülmények, nem számít semmi, egyszerűen csak menni kell tovább. Mindig egy kicsit tovább.