Milyen címet is adtam a blogomnak? Manólépések. Hát igen. Lépek én sokat. Csak néha kicsit össze-vissza. Egyet előre, kettőt hátra, hármat még oldalra, s már azt se tudom merre indultam. Idén valahogy nehezen indult a felkészülés. Lekopogom, de úgy tűnik végre végig tudok futni két egész hetet az edzéstervem szerint. Nincs sérülés, nincs elbliccelt edzés. S ma végre tényleg jól is eset a futás. Rég éreztem ilyet. Lehet, hogy sikerült végre két lépést előre haladni? :) Bécs vészesen közeledik. Még nem látom tisztán, de tudom, hogy ott van. És én is ott leszek.

Az egész kicsit furcsán indult. A munkahelyemen most jobban ráértem olvasgatni. Az egyik kollégámtól kaptam egy power pointos vetítést. Ezeket általában elolvasom, de nem veszem túlzottan komolyan. Valamiért ez most más volt. Talán én voltam olyan hangulatban, talán ennek a vetítésnek volt más a hangulata, mélyebbek a benne rejlő gondolatok. Néhány mondata telibe talált.

Az egyik ilyen gondolat, hogy az embereknek jobban kéne figyelniük a jelenre. S bizony tudom magamról jól, hogy a múlttal kicsit többet foglalkozom, mint kéne. Vannak olyan időszakaim, mikor nagyon sokszor jut eszembe a gimnázium, ahova jártam. (Egyébként nagyon szép hely. Egy régi kastélyszerű épület, hatalmas parkkal Budapest szélén. Ideális hely egy álmodozónak.) Nagy átverés pedig ez saját magammal szemben. Mikor visszamegyek valamiért mindig nagyot csalódok. Mert nem olyan, mint amilyen kép él bennem. Van egy-két ilyen dolog, ami árnyékként kísér. Nemrég meghalt egy régi tanárom. Ugyan évek óta nyugdíjas volt, mégis sokként ért a hír. Kati néni volt a tesi tanárunk. Nyugdíjbavonulásakor még jobb talajtornás volt nálunk! Ilyenkor az a kép szertefoszlik, széttörik. Annyira hihetetlen, hogy soha nem mondhatom el neki, hogy én, a kripli" futottam egy félmaratont. Pedig neki köszönhettem, hogy én, a teljesen béndzsa, megtanultam normálisan talajtornázni, szekrényt ugrani, sőt még bukfencezni is a szekrényen!

Mikor kiléptem az irodából elkezdett szemerkélni az eső. Valamiért ennek nagyon megörültem. (Nem csak azért, mert így kevesebben voltak a szigeten, és nem is azért, mert kivételesen megfelelő öltözéket vittem magammal.) Szeretem a nem túl hideg, csak hűvös, csendes esőt. Jó benne futni. Igaz, hogy a cipőm kb. 600 méternél beázik, de ez csak 10-15 km felett szokott elkezdeni zavarni. Útban a sziget felé az is átfutott az agyamon, hogy nem csak be fog ázni a cipőm, de szerencsétleneket el is fogom felejteni kiszedni otthon a zacsiból, s bizony érdekes bukéja lesz néhány nap múlva. Valahogy ez is hozzám tartozik.

Előbb-utóbb futni is eljutottam. Az elején nem volt kedvem. Nehezen indultam. Ez magával hozta azt a pozitív eredményt, hogy kivételesen rendesen bemelegítettem. Csodák csodájára most nem kezdett el reklamálni a vádlim 2 km-nél. Az Árpád hídra sem volt olyan rossz érzés felfutni, mint általában. Lefele sem azért volt most jó, mert kiállt a görcs a lábamból, hiszen kivételesen nem volt minek elmúlnia. Az egyetlen negatívum a 1,5 km körül kikívánkozó 3 órával korábban megevett joghurt, és a vele együtt kíváncsiskodó gyomorsav volt. Ezen a problémán pár száz méteren belül sikerült úrrá lenni.

Futás közben eszembe jutott sok-sok minden. A jótanácsok, a mosolyok, a segítség, a szurkolás, a bíztatás amit kaptam, kapok tőletek. Steve, amint rámszól, hogy csak okosan. Nicol aggódása. Tkria, Nelli, Mókus, Mági (egyszóval a Nokedlik), az együtt futások. Icu és a szerdai lelkisegély futásunk. :) Yu és a múlt heti futkorászásaink. Azok, akikkel csak a szigeten találkozok, de mindig kapok egy-egy bíztató szót tőlük. A Nagy Rózsaszín Szeretetgömb és még sok-sok minden. :) És még valami jutott erről eszembe: köszönöm nektek!

A futás maga nagyon jól esett. Végre! :) Ez most olyan futás volt, amilyennek egy futásnak lennie kell. Az idilben az egyetlen apró hiba (hisz mégis hűnek kell maradnom magamhoz, az ember nem tagadhatja meg saját lényegét ) az volt, mikor nyújtás címén (fogalmam sincs hogyan) sikerült úgy belerúgni egy padba, hogy még most is érzem. Pedig ez másfél órája történt.

Hát röviden ennyi! Most azt hiszem megyek aludni. Ja nem! Még előtte kiveszem a vizes cipőmet a nejlonzacskóból! :)

Mostanában erősen elgondolkoztam, hogy lusta vagyok-e vagy csak ésszel csinálom a dolgokat. Na jó! Alapvetően lusta vagyok. :) Ez tény!

Az egész úgy kezdődött, hogy múlt szerdán futottam egy fartlecet. Jól esett, élveztem. Utána pénteken nagyon nyafi voltam, álmos, hisztis. 10 km-t valahogy végigvánszorogtam, de nem esett jól. A vádlimban mindenféle kicsi izmok jeleztek, hogy ez nekik most nagyon nem tetszik. Annyira nekem sem tetszett. Hétvégén kicsit rápihentem. Vasárnap Béla volt olyan rendes és megmasszírozta a vádlimat. (Ma kezdek rájönni, hogy lehet, inkább nem kellett volna.)

Hétfőn megint fartlec következett volna, de nagyon fájtam térdtől lefele. Fartlec helyett inkább a táv teljesítésével küzdöttem. Kedden nem futottam, pihentettem kicsit, hátha szerdára rendbejön. Amúgy is azt hittem, hogy a fáradtság az oka a szenvedésemnek.

Eljött a szerda. Topikfutás, de jó lesz! Gondoltam magamban. A többiek előtt akartam futni egy kört, meg velük is egyet. A hideg miatt sok kedvem nem volt az egészhez, de hát edzés van vagy mi a szösz. Nekiindultam (előtte bemelegítettem, de tényleg!) egy kili után megint éreztem, hogy a vádlimban pici izmok húzódnak, görcsölnek, fájnak. Fejben gyorsan leredukáltam a 10 km-t 5-re. Aztán másfél kili környékén tovább redukáltam a dolgot 3 kilire. Sajnos ezt sem sikerült teljesíteni. 2 km után a maradék egyet inkább lesétáltam. Séta közben legalább nem fájtam. Később rájöttem, hogy ha végig is futom, de ilyen marha lassan, biztosan szétfagyok.

A többieket azért mindenképpen meg akartam várni. Addig nyújtottam jó sokat. Különös tekintettel a boka környéki izmokra. Hát a nyújtás bizony fájt. A fő gond viszont az, hogy nem csak akkor, hanem ma reggel is. Mármint a vádlim miközben gyalogoltam ki a buszhoz. Az egy óra alatt míg buszoztam a munkahelyem felé elmorfondíroztam és arra a logikus (vagy kényelmes) következtetésre jutottam, hogy pénteken nem kéne 10 km-t futni, pótlandó a kiesett edzéseket, hanem inkább pihentetni a lábam. A jövő hetem úgyis kicsit lazább lenne, most egyszerűen felcseréljem a két hetet. Jobb ötletem nincs, viszont az nem tartható állapot, hogy térdről lefelé testápoló helyett fekete nadálytő krémet használok.

Ezután a gondolat után jött az a másik gondolat, hogy én most oltári okos vagyok, vagy csak szimplán lusta, és nem szeretnék hidegben futni. Bár lehet, hogy kicsit ez is, az is. Na sebaj, majd utólag eldöntöm.