Vagyis a félmaraton utáni első hét.

Vagyis az első igazi őszi hét errefelé. Bár akár télit is írhattam volna, mert minden hajnalban 0 ˚C körüli kinti hőmérséklet mellett indultam futni. Szerintem mire hazaértem sem sokat melegedhetett, mert a fekete kesztyűmön szépen lehetett tanulmányozni a frissen keletkezett deret. És a cipőmön keresztül is mindig átsüvített a szél, így a cipőszellőztetésel nem akadtak gondjaim:)) Valamint viszont nem értek: ha egyszerre ennyire hideg van, hogy sapkában, kesztyűben, két nadrágban kell futnom, hogy ne merevedjenek el teljesen az izmok a combomban, akkor miért van felül meg állandóan melegem. Már nem is veszek fel csak egy trikót, meg egy hosszúújjú pólót, mégis állandóan túlfűtöm magam felsőtestre. Nem tudom milyen szenvedély hevít arrafelé, és abból meg miért nem jut deréktól lefelé:)) Mindegy, alkalmazkodom az adottságokhoz, a széldzseki meg várakozik még egy kicsit.

A félmaraton utáni vasárnap pihentem. Bár, eredetileg nem ez volt a szándékom, mert mindenféle edzéstervben azt olvastam, hogy a verseny utáni napon még nyugodtan lehet egyet futni, már csak levezetésképpen is. De a férjem most határozottabban lépett fel ellenem, és azt mondta, hogy „csak a testén keresztül” próbálhatok meg átjutni a kertkapu felé vezető csapáson:)) Szerintem csak szeretett volna egyet végre nyugodtan aludni, mert biztosan attól félt,.hogy idejekorán felkeltem majd a készülődéssel:)) Pedig!:))

Hétfőn aztán visszaállt a heti menetrend. Legalábbis egy időre. Reggeli, nem túl nagy lelkesedéssel induló futások a rövid, 5,8 km-es körömön, váltakozó időkkel. De legalább nem romlottak az időeredményeim, már ennek is örültem. Sőt, szerdán egyéni csúcsot is állítottam fel ebben a kategóriában. Férjem aznap reggel utazott el 5 napra Ausztriába, neki lett ez búcsúajándékom:)) Érdekes, ő kevésbé örömködött rajta mint én:)) Délután már apámat traktáltam a futótémákkal, mert ő jött vidékről segíteni nekem a teendők ellátásában. Némi előnye a dolognak, hogy nem kell az ő munkarendjéhez alkalmazkodni (mert nyugdíjas már pár hónapja) a reggeli futásokkal, így minden nap megvárhattam, míg teljesen kivilágosodik, és csak akkor indultam el edzeni. Ma reggel is már majdnem 8 óra volt, mire nekiiramodtam, pedig ez nem volt jellemző az utóbbi fél évben!:)) De legalább sikerült teljesen felébrednem addigra és némi kedvet is csináltam magamnak a mozgáshoz. Télen úgy tűnik mások is tovább maradnak ágyban, mert abban a közel 1 és negyed órában, amit kint töltöttem, összesen egy kósza futóval találkoztam, vele is csak az utolsó két km-en. Még a horgászok is éppenhogy elkezdték kipakolgatni a felszerelésüket. Mire hazaértem már a nap is elkezdett sütni és még jobban kedvre derített, hogy a 14,05 km-es jachtkikötős körömön több perccel megjavítottam korábbi időeredményeimet.

Holnapra-holnaputánra családi futást tervezek, mert gyarapszik a segítők tábora a hosszú hétvége miatt és vasárnap végre a férjem is megérkezik. És most nem engedek neki abban, hogy kihagyjuk az alkalmat arra, hogy végre mi kettesben is futhassunk egyet:))

Hááát, nem igazán tudom, hogyan kell egy blogot elkezdeni, fél évvel ezelőtt még azt sem tudtam, hogy pontosan mit is takar az elnevezés, de amióta felfedeztem ezt az internetes oldalt, egészen belemerültem az olvasgatásukba.

Nem dicsekedhetek különösebben említésre méltó futómúlttal, sőt sportmúlttal sem, mert rendszeresen nemigen sportoltam azelőtt. Aztán gimnazista koromban rákaptam a hobbiúszásra, köszönhetően annak a sok macerálásnak, amit a bátyámtól kaptam, amiért semmiféle állóképességem nincsen. Az úszást űztem is szépen, lassan, kitartóan, a magam tempójában és stílusában mellúszásban, sokszor és sokáig. A 8 év során, amíg tartott ez a hobbim részt vettem 4 nagy Balaton-átúszáson is. Az igazat megvallva, ennyi éppen elég is volt ebből a versenyből, valahogy nem kívánkozom vissza. Különösen az utolsó Balaton-átúszás esett rosszul, amikor hatalmasak voltak a hullámok és a tömeg is. Rosszabb volt, mint otthon az uszodában, amikor teljesen tele van a medence az edzések miatt. Számomra elvesztette vonzerejét ez a rendezvény, olyan mintha már túlságosan is a reklámról és a pénzről szólna az egész, szertefoszlott a kezdeti jó hangulat.

Azért egyetemen sem adta fel, egészen a vesemedence-gyulladásomig. Akkor muszáj volt egy időre váltanom, így találtam meg magamnak a futást és az aerobicot, meg mindenféle kazettákra végzett tornákat. Ez volt az egyetlen említésre méltó futással kapcsolatos fellángolásom mostanáig. Akkoriban mindennap futottam a sportpályán 6 km-t, és úgy éreztem, hogy ez több is, mint elég, meg voltam győződve róla, hogy épeszű ember nem fut egyszerre többet, mint 8 km. Fél évig tartott a lendület:)):(( Utána jöttek a tornával és az időnkénti úszásokkal tarkított évek. Meg a munkába állás, további tanulás és fásulás. Azért több-kevesebb megszakítással a tornát legalább kitartóan csináltam napi másfél-két órában, de ezt is meg lehet unni! Néha nagyon nem volt kedvem ezért felkelni korán, de valahogy csak rászántam magamat általában. Azután valami megváltozott.

Elköltöztünk Pestről. Sikerült egy Duna-parti városban letelepednünk, kiváló szomszédság mellé. A mellettünk lakók korban és érdeklődésben hasonlók, így elég hamar felvetődött az esetleges közös sportolás lehetősége. Az egyik szomszéd lány már korábban négyszer vett részt félmaratoni versenyen és rendszeresen járt futni is azelőtt. Csúnya téli idő volt, amikor szóba került a téma, így aztán könnyedén megegyeztünk abban, hogy majd tavasszal elkezdjük a közös futásokat. Én sosem szerettem igazán futni, nem is volt sikerélményem benne. Gimnáziumban sprintben mindig az osztály utolsó negyedébe tartoztam, csak 600 m-en túl kezdett javulni az eredményem a többiekéhez képest. Szóval, nem nagy lelkesedéssel, de bevállaltam. Végülis nem árthat, ha szerzek némi edzettséget ilyen téren és nem fulladok ki azonnal, ha valahová sietnem kell. Azért a rossz időre hivatkozva sikerült húzni az időt, aztán idén március vége felé csak beszereztem egy futócipőt, és március végén elkezdődtek az első próbálkozások.

Előszörre 20 percet vállaltam be, kb.3,8 km távot futottunk. Ki is tartott ez vagy egy hónapig, heti 3 alkalommal. Utána elkezdett ténylegesen tavaszodni, zöldültek a fák, csicseregtek a madarak és megjelentek a tó körül az első horgászok is. Szóval, messzebb merészkedtünk, ekkor alakult ki a mostani, hétköznapokon futott 5,8 km-es kör. Jó motiváló erő volt számomra a szép környezet: idilli tud lenni a Duna-part tavasszal, és most ősszel is. Már csak ezért is érdemes korán felkelni, a reggeli nap gyönyörűen ragyogja be a színes erdőt a hegyekben és ellátni egészen a Duna-kanyarig. Amikor hazafelé tartok, a tájban gyönyörködve némileg meg lehet feledkezni a futás miatti fáradtságról. Tényleg nagyon szépek ilyenkor a fények és a színek a hegyekben.

Nyár elején már elkezdett érdekelni, hogy hogyan folytatódik a bicikliút, vajon mi lehet a horgásztó és a liget mögött? Így először eljutottam egy vadkempingig, kialakított pihenőhellyel, oda-vissza 10,7 km-es távolságban. Ez lett a későbbiekben a hétvégi egyik hosszabb futásom. Utána megnéztem a jachtkikötőt is oda-vissza kb. 15,6 km-t futva, majd következtek a sződligeti és a gödi villák, és a helyi Duna-korzó. Ekkor jutottam el a 22,6km-es távolságig (persze oda-vissza).

Nyár közepére sajnos a futótársam eléggé lemorzsolódott a sok munkájára hivatkozva (meg nem szeret sűrűn korán kelni sem), így aztán többnyire már egyedül futottam. Ezt is meg lehet szokni, de, a hosszabb távokon főleg, nagyon hiányzott a társaság, úgy azért jobban telik az idő. Most meg jön a tél, bele sem akarok gondolni, hogy milyen lesz sötétben egyedül futni hajnalonként. Brrr! Jól jönne ilyenkor egy futótárs.

Aztán megszületett a terv. Jó lenne lefutni egy félmaratont. No, ez nem az én ötletem volt. A férjemé. Ő szeret futni, ő is találta ki ezt az egész futósdit már korábban is. Hogy én fussak félmaratont? Én, aki sosem szerettem futni, sőt, mindig is nagyon megterhelő volt számomra ez az egész mozgásforma? De nyár végére már én is láttam esélyt a teljesítésre. És kinéztük a versenyt is. Nem, nem a Nike-t, az túl korai lett volna. Meg túl népszerű is és sokan is vannak, ott nagyon nincs esély a sikerélményre. Így lett belőle a nemzetközi szintre meghirdetett várpalotai félmaraton. Az október közepi időpont nem volt olyan nagyon közeli és reménykedhettünk még a jó időben is. Folytattam a felkészülést.

Nem volt kidolgozott szakszerű edzéstervem, csak úgy csinálgattam a magam elképzelései szerint. Így hétköznapokon futottam az 5,8 km-es köröket (erre is éppenhogy jutott idő reggelente, még így is, hogy minden nap hajnali 5 előtt keltem), szombatonként futottam folyamatosan két órát, vasárnaponként pedig lefutottam a 10,7 km-es vadkemping-kört. Ezt csináltam 9 héten át, majd a 10. héten már csak a vasárnapi 10,7 km-t teljesítettem, a verseny hetében meg csak hétfőtől szerdáig futottam az 5,8 km-es köröket. Az utolsó két alkalom különösen rosszul esett, ez elegendő indokot szolgáltatott számomra, hogy nekiálljak a pihenésnek. Csütörtökön tornáztam még egyet, de pénteken már csak a bevásárlás keretében edzettem:)) Bár, így visszagondolva, két gyerekkel nem is volt az olyan egyszerű:)) Főleg lelkileg volt megterhelő, kicsit stresszesre sikerült a közreműködésükkel az a nap:))

Most szombaton, vagyis október 13-án eljött a nagy nap. Előtte való nap már nem is tudtam rendesen aludni, felébredtem hajnali négykor és nem tudtam elszunnyadni utána. Persze sikeresen felkeltettem a férjem is, így együtt kínlódtunk 5-ig:)) Utána rámolás, tudományos szendvicskészítés:)), indulás Várpalotára. Két óra alatt oda is értünk és csak egyszer kellett visszafordulnunk útközben:)) Közben töltöttem magunkba a teljes kiőrlésű zsömléket, bizonygatva, hogy az a jó. Azért indulás előtt megengedtünk magunknak egy kis csokit, kávét és kakaós csigát is:))

Odaérve szép napos, de igen szeles idő fogadott minket. Sajnos beigazolódott, amit a meteorológusok aznapra ígértek, hiába reménykedtünk, hogy mégsem. Én fázósan ítéltem meg a helyzetet (egyébként is mindig fázom, főleg a végtagjaim hajlamosak a kihűlésre) és úgy döntöttem, hogy bebiztosítom magamra. Mert ugye merev izmokkal futni, azért mégsem lehet:)) Szóval, nem bíztam a véletlenre: felvettem egy macskanadrágot, arra egy futónadrágot, felülre egy rövidujjú futópólót, egy hosszúujjú futópólót, meg egy biciklis szélkabátot, ja, és persze egy sapkát. Ez utóbbi nem is bizonyult feleslegesnek. Pontban 10-kor el is rajtolt a mezőny. Nem is kellett sokáig helyezkedni, mert megítélésem szerint szerintem maximum 200-an lehettünk, szóval, nem kellett egymásra várnunk a startnál.

Az első 5 km-en szép nagy lejtő, majd emelkedő fogadta a futókat. Az már az elején látszott, hogy a szél visszafelé fog jobban fújni és ott a célban emelkedik is erősen, szóval szükség lesz majd a tartalékokra. Az első kilóméterek gyönyörű napsütésben, teljes szélcsendben teltek. Le is izzadtam igen rövid idő alatt, így először a széldzsekitől szabadultam meg, majd az első frissítőállomásnál ivás helyett a külső nadrágomat hajtogattam fel a térdemig. Szomjas maradtam ugyan, de az idő így is telt. Azután a 9. km táján megérkeztünk a faluba (Ösi), ahol tennünk kellett egy kört és úgy vissza Várpalotára a sportcsarnokhoz. Na, ez volt a verseny legélvezetesebb része. Lehet, hogy azért mert nem csak simán az országúton futottunk, hanem változatosabb terepen, ahol volt merre nézelődni és voltak érdeklődő emberek, meg szurkolók is. Ekkorra rendeződött a pulzusom is, a kezdeti 180-185-ről lement a szokásos 170 körülire. Egészen könnyeddé vált a futásunk, komolyan kezdtem örömet lelni az egészben. Az időnk itt sem javult ugyan (az elején is csak megközelítette az 5 perc / km körüli átlagot), de legalább jól éreztük magunkat. Magamba öntöttem vagy 3-4 dl vizet és fellelkesülve folytattuk utunkat visszafelé. Úgy a 15-16. km táján lohasztotta le az időjárás az emelkedett hangulatunkat. Iszonyatosan erőre kapott a szél, amely szemből túrt-szorított minket lefelé az útról, és persze többnyire emelkedett is a terep közben. Azt hiszem, ez a kb. 3 km-es szakasz vette el a maradék erőmet a hajrázáshoz. Még jó, hogy a férjem itt még kitartott mellettem. Próbáltam mögé elbújni a szél elől, de nem sokat fogott fel belőle nyurga alkata. Azután a városba érve kicsit javult a helyzet, de tendenciájában megmaradt a szembeszél és az emelkedő is. Az utolsó két km-en a férjem ellépett és kezdett kicsit gyorsulni. Az is szép volt tőle, hogy eddig mellettem maradt, mert ő azért tudott volna szerintem gyorsabban is futni. Szerettem volna én is kicsit gyorsítani, de gyenge próbálkozás volt csak. Igaz, előztem valamennyit, de nem sikerült beleerősítenem. Az emelkedőn mintha helyben futottam volna, olyan érzésem volt. A talaj minden egyenetlenségét éreztem már a talpamon, mintha mindegyik ellenem lett volna. De aztán csak becsorogtam a célba, másfél perccel a férjuram után, 1 óra 54 perc alatt teljesítve a távot.

Meglepődve tapasztaltuk, hogy mindketten benne voltunk az első száz beérkezőben, így kaptunk emblémázott pólót, egyedileg feliratozott két literes bort és részt vehettünk a tészta-partin is. Kis pihegés és átöltözés után fel is kerestük az étkezdét a sportcsarnok emeletén. Jókora adag tésztát osztogattak, hatalmas mennyiségű és dús húsos szósszal, rengeteg sajttal, kaptunk mellé egy pohár bort, ásványvizet, almát, sonkát, zöldséges felvágottat és savanyúságot is. Családias hangulatban telt az ebéd a hosszú asztalok mellett, jó beszélgetések közepette. Kár, hogy a futás után nem igazán voltam éhes, pedig nagyon finom volt a kaja. Én nagyon jól éreztem magam ezen a versenyen: tetszett, hogy a pálya kellően biztosítva volt rendőrökkel, polgárőrökkel, a km-ek pontosan voltak jelölve és nem utolsó sorba az, hogy jó hangulatban, baráti légkörben sikerült teljesítenünk a távot: az első félmaratonunkat.