Mindenhonnan Erőss Zsolt és Kiss Péter folyik, és ez az egész nekem nagyon különleges pillanatban jött. Hétvégén nekikezdünk az OKT-nak Andrissal. Ez a két ember pedig paradox módon éppen az eltűnésével erősít rá arra, hogy az embernek a saját útját kell járnia, hogy menni menni látni tapasztalni kell, hogy a végzetünk elől nem szabad gyáván elbújni, hogy oda kell mennünk, ahová tartozunk.
Nem értem azokat, akik a nappali melegéből csinálnak bármilyen viccet e két ember történetéből, azokat, akik a kanapéról okoskodnak, akik olyan tunyák, hogy a buszra sem tudnak (és nem is akarnak) már futni, de most marhára szakértők és okosak lettek.
Közben az én fejemben meg szinte tökéletesen összeáll a kép. A róluk olvasott cikkek és a saját készülődésem egymást erősítik. Ma ülök utoljára az irodában, a jövő hét már nem az egy helyben létről, hanem a mozgás és a tapasztalás öröméről fog szólni, nem laptopon fogok jegyzetelni, hanem füzetbe, és reggel a lábamat a sátorból kidugva rögtön abban a közegben lehetek, amelynek születésünktől a részei vagyunk: a természetnek. Össze sem hasonlítható ez a Kancsendzönga hódítóinak eredményével, de mégis, én azt érzem: ez ugyanarról szól.